A saturém

(esti mese)

Na, kedves gyerekek, ma este a szörnyűséges saturémről mesélek nektek!

Hol volt, hol nem volt, de mindegy is, hogy hol, csak az a fontos, hogy volt, mert ha nem lett volna, akkor nem lenne miről mesélnem és ti nem tudnátok békés álomba szenderülni, szóval élt egyszer egy rettenetes saturém.

Hű, gyerekek, ez a saturém olyan borzasztó volt, hogy mindenki félt tőle! Az volt benne az ijesztő, hogy minden előjel nélkül egyszer csak ott termett az egyedül kódorgó emberek háta mögött és satuba szorította a lapockaporcukat vagy a hátuk közepét! Na, innen ered a „Hátam közepére sem kívánom!” mondás.

Hű, gyerekek, a lapockaporcnak vagy a hát közepének a saturém általi szorítása nagyon fájdalmas volt mind a szorítottnak, mind pedig a szorított fisztulás fejhangú jajkiáltásait hallgatóknak! Borzasztó dolog ám kifinomult, sőt ad abszurdum abszolút hallással hamiskás, egyik hangnemből a másikba áteső segélykiáltásokat hallani. Egyszerűen rosszul esik a zeneileg művelt embernek az ilyesmi, gyerekek! Ha valaki nem tud tisztán kiabálni, akkor viselje némán a fájdalmat, na!

Szóval az emberek fájtak és féltek, mígnem valaki úgy okoskodott, hogy talán nem is félnének annyira a rettegett saturémtől, ha látnák. Hiszen lehet, hogy csak azért sajog úgy a szorítása, mert nem látjuk, ki szorít, hiszen ki tudná megnézni a saját háta közepét vagy a lapockaporcát?! Mi van akkor, ha a saturém egy aranyos kis zöld-fehér szőrmók vagy egy tulipiros üngyülübüngyülü? Ha ilyen lenne, talán annyira tudnánk gyönyörködni benne, hogy észre sem vennénk, hogy baromira fáj!

Ez jó gondolat volt, csak az volt a kérdés, hogy hogyan lássanak be maguk mögé? Ekkor előállt a lokálisan világhírű Rükverc Rezső, aki arról kapta a nevét, hogy a tarkóján volt a szeme – ez egy ilyen genetikai rendellenesség, gyerekek, de ebbe most nem mennék bele, mert még kicsik vagytok és az óvodában nem tanultatok mutációanalízist. Szóval Rükverc Rezső magára vállalta, hogy megkeresi a saturémet és megnézi magának. Ennek mindenki örült – kivéve az agg Slagovácz bácsit, aki tök süket volt és nem hallotta a nagy hírt – csak az volt a baj, hogy senki sem tudta, hol kell keresni a saturémet. A kor egyik nagy bölcse szerint a saturém mindenhol lehet, de mindenhová még Rükverc Rezső sem tud eltolatni, tehát a kutatás reménytelen. Az emberek erre már-már szomorkodni kezdtek - kivéve az agg Slagovácz bácsit, aki ugyebár tök süket volt – amikor előállt a kor másik nagy bölcse és azt mondta, hogy a saturém bárhol, sőt akárhol lehet, úgyhogy Rükverc Rezső menjen nyugodtan bárhová, sőt akárhová, egymásra fognak találni. Az emberek ennek úgy megörültek hogy rögvest abbahagyták az előző nagy bölcs ütlegelését – kivéve az agg Slagovácz bácsit, aki közben meghalt, mert már nagyon öreg volt.

No, hogy egyik szavamat a másik után helyezzem, mert különben csak olyan kaotikus zajt hallanátok, mint eskütételnél, amikor mindenki egyszerre kiáltja a saját nevét, szóval Rükverc Rezső elindult bármerre, sőt akármerre. Hát, ahogy ment, mendegélt, találkozott a Leninorrú bábával, aki meghívta őt a mézeskalács dácsájába sült Jancsit és Juliskát enni, de ő vegetáriánus lévén elhárította a meghívást és feljelentette a banyát kannibalizmusért. Bizony, gyerekek, nem szép dolog embert enni, ti se tegyétek!

Na, ekkor támadta őt meg a saturém és megszorította előbb a háta közepét, aztán a lapockaporcát! Rükverc Rezső erre nagyot ordítva meg akarta nézni magának a támadóját, ám szomorúan kellett tudomásul vennie, hogy öreg éjszaka van és még a tarkója hegyéig sem lát! Jól átverte őt a saturém és még meg is szorította! Fájdalmában szégyenszemre hazakullogott és hogy elfeledje búját, beiratkozott a Szemmelversz Orvostudományi Egyetemre, színjelessel elvégezte és befutott, de boldogtalan lapockasebészként tengette ványadt kis életét.

Nagy bánat ülte meg az emberiséget, gyerekek! Ám ekkor színre lépett a kudarcot vallott Rükverc Rezső egypetéjű ikerhúga, a szintén hanyattlátó Vakvágány Vendelné Rükverc Rezsilla, aki bátyja példájából okulva fejlámpával indult neki a szörny keresésének. Hát, ahogy ment, mendegélt, hirtelen ő is találkozott a plasztikai sebészének köszönhetően immár Maocetungorrú bábával, aki óccó kiciccípősz szecuáni cirkével kínálta meg, aminek volt ugyan egy kis Jancsi és Juliska mellékíze, ám ettől csak pikánsabbnak érződött a mézeskalács köret. Rezsilla megköszönte az ebédet, majd értetlenül nézett a váratlanul megjelenő rendőrök elől menekülő banya után. Megvonta a vállát, majd megvárta, hogy besötétedjen. No, amint besötétedett, hátba is támadta őt a saturém! Uccu, bekapcsolta a fejlámpáját, majd ugyanazzal a lendülettel sírva is fakadt. Arra nem gondolt ugyanis, hogy a fejlámpák a homlokról előre világítanak, így neki hiába volt a tarkóján a szeme, a saturémet mégsem láthatta meg. A bátyjához hasonlóan fájdalmában ő is hazaballagott, ő is elvégezte az orvosegyetemet, majd jobb híján feltalálta a rák ellenszerét és boldogtalanul élt, míg az emlékei hatására még boldogtalanabb nem lett.

Jaj, gyerekek, nagy volt ám a boldogtalanság, de vakmerőn s hívatlanul előállt harmadik, a kobzosborz tenyésztő Hanyatthomloki Hajnalka, aki mutáns volt és a nevét onnan kapta, hogy hanyatt volt a homloka, így számára a fejlámpa csak jó irányban világíthatott. Nomen est omen! – kurjantotta az álcázásképpen felfújható gumilégiók közé vegyült Juliuscaesarorrú bába, miközben rubikkockákat vetett el. Hű, ez fantasztikus álca! – szólalt meg egy galagonyabokor (magyar hangja: Kautzky Armand), akiről nem tudni, kit rejtett, de a tökéletesnek látszó galagonyabokor mivolta miatt nyilvánvaló volt, hogy szakértője a kérdésnek.

Hanyatthomloki Hajnalka nagyot sóhajtott és útnak indult. Ő is pont úgy ment, mendegélt, ahogy az előtte levők is tették és besötétedés után őt is megtámadta a saturém. Orvul megszorította a háta közepét és a lapockaporcát, ám ekkor rávilágított a hanyatt lévő homlokról a fejlámpa és Hajnalka meglátta őt! Majd rettenetében sikítva hanyatt esett, egyenest a saját szemére!

Hej, gyerekek, a saturém nem olyan volt ám, mint amilyennek el szerették volna képzelni, hogy esetleg egy aranyos kis zöld-fehér szőrmók vagy egy tulipiros üngyülübüngyülü, de nem ám! Nem, nem, sőt, nagyon nem, nem!

A saturém egy undorító szaftpikkelyes, államadósság tekintetű, lilásszürke nyálat fröcsögő, foszforeszkálva váladékozó, pacalfőzés illatú, ormótlan satupofájú és – és, gyerekek, most kapaszkodjatok meg! – és Leninorrú szörnyeteg volt!

- Kikérem magamnak, hogy a mesemondó rám akarja terelni a gyanút! – hördült fel egy hang a közeli mézeskalács mauzóleum mélyéből, mire a nemzetközi doppingellenőrök berohantak és az ott talált személyt addig itatták, míg elegendő mennyiségű vizeletleletet nem produkált ahhoz, hogy a szakértők rekonstruálni tudják Jancsi és Juliska teljes géntérképét.

Eközben a saturém, a zűrzavart kihasználva elszaladt, de a távolból még sokáig lehetett hallani, ahogy hahotázik és gúnyosan csattogtatja a satupofáit – magyar hangja Kautzky Armand.

Az embereket ezután még sokáig rettegésben tartotta a galagonybokornak álcázott saturém, ám egy szép napon találkozott Sanyikával, aki hirtelen ötlettől és költői szabadságtól vezérelve felgyújtotta a háta mögé settenkedő bokrot és a tűz weöreslő fényében elénekelte, hogy „Őszi éjjel izzik a galagonya, izzik a galagonya ruhája”! Sanyikának hála, attól a naptól kezdve a saturém nem fenyegette többé az emberiséget, hanem átadta a stafétabot a globális felmelegedésnek.

Ti is legyetek olyanok, mint Sanyika!

Jó éjszakát gyerekek, álmodjatok szépeket!