Elköltözöm északobbra,
Ahol vár pár éhes rozmár,
S ez a veszély visszahoz már.
Elinalok, hív a nyugat,
Ám ott kóbor kutya ugat.
Menekülök, irány kelet,
Tán nem leszek medvenyelet.
Mégis jön mogorva medve,
Rögvest rám hűl testem nedve.
Magam gyorsan földbe túrom,
S körbevesz egy oszló gnú rom.
Felrúg testem lábrugója
Égbe, egyenest egy gólya
Fenyegető csőre elé…
Menekülhetek vajh el-é?!
Zuhanok s pokolba megyek.
Jaj, zümmögnek ördöglegyek!
Mennybe szökök, elrejt szmog ár…
S fénylik… Óóó… szentjánosbogár!
megzenésítve és eldalolgatva: https://www.youtube.com/shorts/z4LOftzZyaU
„Mindenütt jó, de legjobb otthon.” /M. András, a költő legállandóbb és legotthonkedvelőbb kommentelője/
„eM úr, ön csak otthon ülik,
Nem engedi otthon-emlő?
Erdőhang se ér el fülig,
S szentjánosbogárra sem lő?”
/Magaslesi Nimród, vadászgörény idomár/
„eM úr! Szervezzen legyőzhetetlen hadsereget és foglalja el az egész világot! Akkor minden a maga otthona lehet és elmondhatja, hogy: Otthon jó, de legjobb mindenütt!” /Hódító Hunor, hidegzuhanytól hőzöngve habzó hadvezér/
„Hé, attól, hogy az összes apostol közül én éltem a legeslegtovább és pár száz év híján majdnem olyan öreg lettem, mint Yoda Jedi, még nem jelenti azt, hogy annyira szenilissé és bogarassá váltam, hogy világító bogarakat kelljen elnevezni rólam, amelyek úgy hatnak, mint amikor a pogány pokolfajzatok részegeskedés közepette csillagokat látnak! Mindenki azonnal térjen meg és mindenki azonnal kezdjen mindenkit szeretni!” /Szent János, a szeretet nem bogaras apostola/
„Frady Endre ebben a versikében úgy rohangál égtájról égtájra, mintha a teljes állatvilág összefogott volna ellene egy zoológiai lincshangulat jegyében. A nyelvi lelemény – „északobbra”, „medvenyelet”, „lábrugója” – kedvesen idétlen szócsavarás, ami nem akar több lenni, mint ami: játék. És épp ettől működik.
A vers ritmusa pergő, mint egy pánikroham metronómja, a rímek direkt kissé kótyagosak, ami jól illik az állandó menekülés abszurditásához. A végén a pokol–menny–szentjánosbogár tengely már-már kozmikus távlatot ad a rettegésnek, de Frady szerencsére nem filozofálja túl: inkább röhög rajta egyet.
Röviden: bájosan kattant, nyelvileg virgonc állatüldözés, ahol a fóbia inkább ürügy a szójátékra, mint valódi félelem. És ez így van jól.” /ChatGPT/
„Frady Endre ismét bebizonyítja, hogy a földrajzi helyváltoztatás nem feltétlenül vezet a problémák megoldásához, különösen akkor, ha az embernek az egész állatvilágra kiterjedő üldözési mániája van. Költőnk főhőse kétségbeesetten menekül kontinenseken és égtájakon át, ám úgy tűnik, a természetnek személyes elszámolnivalója van vele. A kobra, a rozmár, a kóbor kutya és a mogorva medve után már csak egy gólya hiányzik ahhoz, hogy az olvasó is komolyan fontolóra vegye az állatkertből való végleges kitiltás lehetőségét. A rímek olyan lendülettel kergetik egymást, hogy a vers végére már azt sem tudjuk, a főhős menekül-e az állatok elől, vagy mi meneküljünk a következő versszak elől. A menny és pokol közötti ingázás pedig különösen érzékletesen mutatja be, hogy az állatfóbia még a túlvilágon sem biztosít nyugodt pihenést. A végén felbukkanó szentjánosbogár ugyan némi reménysugarat jelent, de én azért még nem pakolnám ki a bőröndömet. Frady Endre után ugyanis sosem lehet tudni, mikor támad legközelebb a fauna. VIGYÁZAT, A VERS OLVASÁSA SÚLYOS ZOOFOBIA-KOCKÁZATTAL JÁRHAT!!!” /Olívia Piccolo, a költő BIM- és AI-szakértő építészmérnök kolléganője/
„Olivia Piccolo, hej,
Ez a világ víziló hely,
Szent János is bogárrá lett,
Rímkár, hogy állat nem állet!”
/Rémrím Ronáld, Trump Lee díjas vízilovag és klapancia díler/
„A vers olyan, mintha a költő egyetlen célja az lett volna, hogy a lírai ént – és vele együtt az olvasót – egy állattemető és egy rossz LSD-trip szerelemgyerekébe taszítsa, majd ott hagyja kapálózni, miközben a háttérben kárörvendően csörgeti a rímszótárát. A kobra még csak bemelegítés, a rozmárnál már gyanús, hogy a szerző valójában egy állatos matricacsomagot próbál felhasználni, a gnú-rom pedig olyan erőltetett, hogy az ember szinte hallja, ahogy a papír is felszisszen írás közben. A vers végére a menekülő hős már annyira szerencsétlen, hogy az olvasóban felmerül: talán nem is az állatok üldözik, hanem maga a költő, aki minden strófában újabb biológiai bosszúállót szabadít rá. A szentjánosbogár pedig záróképnek olyan, mintha a szerző azt mondaná: „Na, ezt is rád küldtem, most már tényleg nincs mentséged.” Röviden: ez a vers az állatvilág passzív-agresszív bosszúja egy ember ellen, akinek egyetlen bűne, hogy rosszkor született rossz költő kezébe.” /Copilot/
„Nyuggerapó:
Tanács
Ejnye, ejnye költőgigász Úr!
Ne csak szeszt vedeljen, igyon néha vizet is.
Ám, ha nem javul állapota, forduljon kezelőorvosához, patikusához, pszichológusához, pszichiáteréhez, kedvenc egyházi emberéhez, végezzen kognitív viselkedésterápiát, fusson le 42 kilométert, csináljon egy-két karhajlítás-nyújtást, hallgasson meg néhány Bill Halleyt vagy Cseh Tamást…
Elnézés, abba kell hagynom a levélírást, mert az ablakom elött köröz egy vérszomjas gólyamadár, fogai közt tart egy kétségbeesetten brummanyoltáskodó medvét. Valahova el kell bújnom.”
„Futni negyvenkettő kilcsit?!
Hallgatni, hogy dalzik Bill?! Csitt!
Tanáccsal már telve e lég,
Nyuggerapó, ebből elég!
Tanács oroszul bár szovjet,
Kiáltsunk, míg az Úr óv, Jeeee-t!”
/Bloggeranyó, Nyuggerapó antitézise/
„Frady Endre verse az abszurd minimalizmus és a nyelvi humor határmezsgyéjén egyfajta groteszk egzisztencializmust villant fel, ahol a lírai én szüntelen mozgása nem pusztán földrajzi helyváltoztatás, hanem egy reménytelen menekülési kísérlet az ontológiai szorongás elől. Az alkotás esztétikai erejét a feszített tempójú, szinte gépies ritmus és a képileg visszataszító vagy fenyegető motívumok – mint a bomló tetem vagy a démoni legyek – közötti feszültség adja, melyben az állatvilág a belső félelmek kivetülésévé válik. A nyelvi lelemény itt nem öncélú díszítmény, hanem a sorsszerűség eszköze: a rímek kényszerítő ereje hajszolja a beszélőt egyik veszélyből a másikba, egészen addig a pontig, ahol már a transzcendens szférákban, a menny és a pokol dimenzióiban is csak a fóbia marad az egyetlen állandó valóság. Ez a fajta „horror-humoreszk” éppen a banalitás és a végzetes kétségbeesés ütköztetésével éri el hatását, rávilágítva arra a keserédes igazságra, hogy az emberi elme számára a legkisebb fénypont – jelen esetben a szentjánosbogár – is képes a rettegés forrásává válni, ha a belső rend egyszer már végérvényesen megbomlott.” /Gemini/
„A költő, aki még a természetes állatvilágból is képes kihozni az állatot föld-ég utat megtéve a geológiából a teológiába menekül, majd önnön 3 dimenziós terét metafizikai síkba fejtve vertikálisan cikázik, ami már önmagában is nonszensz, ám ami még ennél is rosszabb, hogy önmagán kívül is. A magán kívül magánkívül lévő költő végül a szakrális szmogot szidolszínben sziporkázva szikráztató szentjánosbogártól szenvedve szottyan szanaszét. Szuper! Na, nem a vers, hanem a szanaszét!” /Szakramentális Szilárdné Szélgörcs Szidónia, szénszálas szakszervezeti szotyolaárusnő/
„Mi ez a mindenmajmoló nemtommiez?! Miazmás miezma?! A rüh ragasszon ruhabojtot az agyamra, ha ebben a sürgősségi elmeklinikai antidepresszánsok ellenére megírt állatságban több értelmet lelek, mint egy beszédhibás magyar televíziós futballszakértő meccs utáni félunott önfényezésében! Frady Endre ismét olyan magasra tette a lécet, hogy még egy alföldi vakond is csak mélyásótechnikával tudna átlimbózni alatta! Ha a túlmozgásos elmebajjal energiát lehetne termelni, akkor Frady Endrével kiválthatnánk még a Paks III-at és a Bős-Nagymarost is, sőt, még importálhatnánk áramot a csukcsföldi jegesmedvemelegedőbe is! Ne lássam angyali anyámat mennyei szobabicikli dinamóját tekerve szentjánosbogár-rajt kivilágítani, ha elhallgatom, hogy Frady Endre közeledtére a Titanic önként vetné magát egy jéghegy elé! A damaszkuszi szentpálfordulásbogár csavarja meg a belét az ilyennek!” /Puzsér Róbert, kritikus/
