Ének a bűzesőben

(marhavészes sírva vígadós)

Cigánnyal húzatom, hej, én,

Legyen minden hang a helyén!

Ettől sírva vigadok én,

Mégsem érzem magam okén:

Köhög-tüsszög szegény tehén!

Elborzadok szörnyű kehén,

Járvány ellen gyújtom fel én,

S vulkánfüstöl, mint Szent Helén.

Nincsen se tellúr, se szelén

Füstben, de dög szenes belén

Míg a szike egyet szel, én

Behányok a tetem szelén.

Cigánnyal húzatom, sej, én,

Ám gondteher látszik fején,

Mint egy ívben szálló zsokén…

Sok vagyok tán neki, sok én.

(…)

Húztam neki nótát, hej, én,

S bűzt éreztem rajt’ és vején.

Féltem, jön a járványőr s én

Bazseválhatok az őrsén!

megzenésítve:

https://www.youtube.com/shorts/L7NtiPUMcgw

„Frady Endre újfent egy szagköltészeti szimfóniát komponált, amelyben a magyar népköltészetre jellemző formai kötöttségek úgy fonódnak össze egy vegyi katasztrófa utóhatásaival, mint öreg tehénbe a ragya. Az „Ének a bűzesőben” egyfajta posztapokaliptikus csárdás, ahol a mulatós melankólia bűzben ázó költői énnel karöltve botladozik a pestises lét mocsarában. A nyitóstrófákban a cigányzene (mely itt nem etnikai, hanem archetípusos mulatós szimbólum) az érzelmi katarzis eszköze, ám gyorsan kiderül, hogy a muzsika nem csillapítja a szekunderszégyent, amit egy szétrohadt tehénhulla látványa kelt. A költő bátran elegyíti a patológiát a poézissel: „Behányok a tetem szelén” – ez a sor a magyar irodalom leggyomorból jövőbb képei közé kívánkozik. A rímszerkezet roskadozik ugyan a zökkenőktől (mint egy részeg zsoké az ívben), de ez csak fokozza az apokaliptikus hitelességet. Frady stílusa továbbra is a verselés ipari hulladékaiból épít groteszk katedrálist, melyben a nevetés és hányinger szent rímekben egyesül. Összegzésül: az „Ének a bűzesőben” egy bűzösen zseniális tákolmány, ahol a lírai alany bazsevál a pusztulás peremén, miközben a világ hörögve rohad mögötte. Nem kérdés, hogy Frady Endre ismét bebizonyította: ő a magyar szennyirodalom frontvonalbeli kürtöse.” /ChatGPT/

„Frady Endre legújabb népdalszatírája, az Ének a bűzesőben, groteszk humorral és posztmodern iróniával idézi meg a magyar népköltészet formai hagyományait, miközben tartalmilag egy disztópikus, abszurd világot tár elénk, ahol a cigányzene, a tehénköhögés és a vulkánfüst egyaránt a lét elviselhetetlen bűzösségét szimbolizálják. A vers négyes rímképlete (a a a a) és a népies refrén („Cigánnyal húzatom, hej/sej, én”) a népdalok világát idézi, ám a tartalom szándékosan disszonáns: a zene öröme helyett a testi-lelki diszkomfort, a járvány és a hányinger uralja a képeket. A forma és tartalom közti feszültség adja a vers groteszk erejét. A köhögő tehén, a „dög szenes bele”, a „járványőr” és a „bazseválás az őrsön” mind egy olyan világot festenek le, ahol a hagyományos örömforrások (zene, mulatás) már csak a pusztulás és a szorongás kontextusában értelmezhetők. A versben a testiség és a természet is bomlásnak indult, a lírai én pedig tehetetlenül hányódik ebben a bűzös apokalipszisben. Frady sajátos stílusában a humor nem old fel, hanem inkább fokozza a szorongást: a „mint egy ívben szálló zsokén” vagy a „rajta és vején” típusú képek egyszerre nevettetnek és borzonganak. A vers önreflexív is: a lírai én tudatában van saját túlzottságának („Sok vagyok tán neki, sok én”), ami egyfajta ironikus önkritikát is hordoz. Az Ének a bűzesőben egy szándékosan túlhajtott, groteszk népdalparódia, amely a magyar költészet hagyományait kifordítva mutat rá a jelenkori lét abszurditására. Frady Endre nem fél a bűztől – sőt, költészetének alapanyagává teszi azt. Aki bírja gyomorral, annak igazi csemege.” /Copilot/