Valék szomorszemű szerki,
S kortárs irodalom súlya
Nyom... Törnék én nemegyszer ki,
Ám lelkemet visszafújja
Poézisnak igájába
Parnasszusról lehelt szellet…
Egy költő sem ír hiába,
S tudni vágyja, verse kellett?
Hogyha néki kedve támadt
Plántálni, s nő líra-bozót,
Megérdemli kritikámat,
Vidítót, vagy lelombozót…
Sok a mű, mi semmit sem mond,
Rímtelen és sete-suta…
S bár hihetnők, nekem nem gond,
Ütemtelen üt a guta.
Néha múzsacsókolt poét,
Istenem, megfogja lábad!,
S özönvízáztatta Noét
Játszik szemem: könnybe lábad.
Remeg kezem, Save, vagy Delete?
Billentyűn és rajtam nyomás…
Ki bírja ki ezt a dilit?!
Jelkép vagyok s végállomás…
… Avagy netán újrakezdet,
Kinizsinek Kenyérmező?
Állom az utókor-tesztet,
S mondják majd rám: „Húha, ez Ő!”?
Az fáj csak, ha szidnak engem
Virsi-verselgető népek…
Sajdulok, de nincs mit tennem,
Jellemnövök s továbblépek…
Nem tudom nem írni dalom,
Belülről egy szent tűz éget…
Érted élek, Irodalom,
S vállalom a szerkiséget!
