A szegény ember három foga

(mese-színdarabocska)



szereplők:
Mesemondó ...
Szegény ember ...
Szegény ember felesége ...
Hátbavágó István ...
Vasorrú Nátha ...
Doktor Fúró ...

Mesemondó: Volt egyszer egy szegény ember, és annak volt három foga. Mind a három foga lyukas volt és annyira fájt, hogy a szegény ember alig tudott beszélni.
Szegény ember: Jajjj, alig tudok beszélni!
Mesemondó: A szegény ember felesége nagyon sajnálta a szegény embert.
Feleség: Szegény ember, nagyon sajnállak!
Szegény ember: Jajjj, nagyon fáj a fogam!
Feleség: Melyik?
Szegény ember: Mind a három.
Feleség: Indulj el világgá, és keresd meg a Fogorvosok Országának királyát, a hatalmas Doktor Fúrót, és kérd meg, hogy húzza ki a fogadat!
Szegény ember: Melyiket?
Feleség: Mind a hármat.
Mesemondó: A szegény ember elhatározta, hogy útra kel.
Szegény ember: Elhatároztam, hogy útra kelek.
Mesemondó: A felesége könnyezve intett neki búcsút.
Feleség: Brühühü! Pá-pá!
Mesemondó: Ment, mendegélt a szegény ember.
Szegény ember: Megyek, mendegélek.
Mesemondó: Nagyon elfáradt a szegény ember.
Szegény ember: Nagyon elfáradtam.
Mesemondó: Ekkor hirtelen beért egy nagy tévéműsorba.
Szegény ember: Hű, ez egy nagy tévéműsor.
Mesemondó: Szembejött vele Hátbavágó István.
Hátbavágó István: Adjon Isten fogfájós szegény ember! Hát én ki vagyok?
Szegény ember: Hátbavágó István. Fogadj Isten!
Hátbavágó István: Amiért kitaláltad, hogy ki vagyok, teljesítem egy kívánságodat. Mit szeretnél?
Szegény ember: Hogy ne fájjon a fogam!
Hátbavágó István: Akkor most előbb hátba váglak, és azután 4 lehetőség közül választhatsz: A: kiesik a zápfogad, B: kiesik a metszőfogad, C: kiesik az őrlőfogad, D: megfájdul a hátad. Melyiket szeretnéd? (hátbavágja)
Szegény ember: Áááá!!! (a szája elé kapja a kezét és beleköhög)
Hátbavágó István: Rendben van, akkor az A-t választottad, és kiesett a metszőfogad.
Szegény ember: (kinyitja a tenyerét és van benne egy fog) Tényleg kiesett! Köszönöm Hátbavágó úr!
Mesemondó: Tovább mendegélt a szegény ember és már csak két fájós foga maradt.
Szegény ember: (dalolgat) Csak kettő, csak kettő...
Mesemondó: Ekkor összetalálkozott a Vasorrú Náthával.
Vasorrú Nátha: (rátüsszentett) Há-háá-hááá-hápcííí!!!
Mesemondó: Megijedt a szegény ember, hogy elkapja a náthát ettől a vasorrútól.
Szegény ember: Jajjj, de megijedtem, hogy elkapom a náthát ettől a vasorrútól!
Vasorrú Nátha: Nagy szerencséd van szegény ember, amiért Vasorrú Náthának szólítottál! Cserébe most megszabadítalak az egyik fájós fogadtól.
Szegény ember: Hogyan!
Vasorrú Nátha: (elfut a szegény ember elől) Kapjál el!
Szegény ember: (utánafut, kicsit kergetőznek, aztán elkapja) Elkaptalak, Vasorrú Nátha! (tüsszent és a szája elé kapja a kezét) Há-háá-hááá-hápcííí!!! (a kezében van az egyik foga)
Mesemondó: A szegény ember kitüsszentette az egyik fájós fogát.
Szegény ember: Kitüsszentettem az egyik fájós fogamat!
Mesemondó: Már csak egy maradt a szájában.
Szegény ember: Már csak egy maradt a szájamban!
Mesemondó: Megköszönte a segítséget a Vasorrú Náthának és tovább indult.
Szegény ember: Köszönöm a segítséget, Vasorrú Nátha! Tovább indulok.
Vasorrú Nátha: Járj szerencsével, egyfogú szegény ember! Ha találkoznál Jancsival és Juliskával, mondd meg nekik, hogy most ne jöjjenek, nehogy ők is tüsszögni kezdjenek! Há-háá-hááá-pcííí!!!
Mesemondó: Ezt hallva Jancsi és Juliska úgy megijedtek, hogy ebben a mesében nem is mertek szerepelni. Közben a szegény ember folytatta az útját.
Szegény ember: Folytatom az utamat.
Mesemondó: Ekkor a szegény ember találkozott a mesemondóval.
Szegény ember: Szép jó napot! Hát te ki vagy?
Mesemondó: Én vagyok a Mesemondó.
Szegény ember: És mit csinálsz te itt?
Mesemondó: Én mondom ezt a mesét, a te mesédet.
Szegény ember: Aha, hát ezért hallottam folyton a te hangodat!
Mesemondó: Igen, ezért. Tovább meséljelek?
Szegény ember: Igen, légy szíves mesélj tovább! De jóra forduljak ám a mesém végén, különben megharagszom!
Mesemondó: Jól van, jól van, jóra fogsz fordulni, mégpedig tüstént!
Szegény ember: No, azért!
Mesemondó: A szegény ember hirtelen összetalálkozott a Fogorvosok Országának királyával, a hatalmas Doktor Fúróval.
Doktor Fúró: Jó napot, szegény ember! Azt csiripelik a grillcsirkék, hogy engem keresel.
Szegény ember: (térdre borulva) Ó, te vagy a Fogorvosok Országának a királya, a hatalmas Doktor Fúró?
Doktor Fúró: Igen! Mit kívánsz, mit tegyek érted?
Szegény ember: Ki kellene húzni a megmaradt egy darab fájós fogamat.
Mesemondó: Doktor Fúró azonban nem akarta kihúzni a szegény ember fájós fogát.
Doktor Fúró: Szegény ember, nem akarom kihúzni a fájós fogadat!
Szegény ember: Ide figyelj, Mesemondó! Ha nem fordítod jóra a mesémet, rád tüsszentem a Vasorrú Náthától kapott bacilusomat!
Mesemondó: Jaj, csak azt ne! Doktor Fúró természetesen kihúzta a szegény ember fájós fogát.
Doktor Fúró: Hopp, már kint is van! Tessék!
Szegény ember: Köszönöm!
Mesemondó: A szegény embernek egy foga sem maradt, így nem is fájt semmije, és vidáman indult hazafelé.
Szegény ember: (fogatlanul megy) Tlallala, tlallala!
Mesemondó: Hazaérve a felesége vidáman üdvözölte élete párját!
Feleség: Légy üdvözölve, életem párja!
Mesemondó: Egymást átölelve vidáman énekelni kezdtek!
Szegény ember és a felesége: (együtt, szörnyen hamisan) Lallala, lallala!
Mesemondó: A szegény embernek nem volt már fájós foga, így a feleségével boldogan énekeltek, amíg valaki meg nem hallotta. Ha valaki meg nem hallotta volna, ők maguk is tovább tartottak volna!

VÉGE

rádiójátéknak feldolgozva:
www.youtube.com/watch?v=KKustUjQCmo

Folyó felé...

Folyó felé húz a szárcsa,
Hogy a talpát vízbe mártsa
Lehűtendő. Nagy a kánik-
-ula, még sincs ok a pánik-
-ra, mert a víz kellőn hideg,
S lehűl sok madártalpideg…
Hopp, hirtelen, tiszta dili,
Kontúr látszik, krokodili!
Szárcsaféktől meg is görnye-
-d madártest, de víznek szörnye
Fogsorával gyorsan lecsap,
S szárcsavér, mint rút rőt ketchup
Fröcskendezik girbe-görbe
Pírsugárban körbe-körbe…
Gyászkönnyázott díszzsebkendő
Szutyoktelt, mint kroki-bendő,
Mely röpphősünk véglakása…

Nyugodj békén, szárcsakása!

Szélmajomharc

Don, kihótt-e Bella mancsa
Elnyeréséért szélmajmok
Ellenében léthosszan csa-
-tasorba állt sok szép bajnok?

Ki biza! És Bella szingli …
Ám a szélmajomparádé
Körtáncába lovag-ing li-
-beg be s döffre álló spádé!

Dúl! Színe a bús képének
Bosszúállólila-szerű!
Szájra kapja köznépének,
S bút elkobozó a derű,

Amit érez nemde Bella,
Midőn lúdtalpalva áttán-
-col egy éjt, s bár nem debella,
Szélmajomhad retteg láttán!

Főszélmajom, akit ett a
Méreg, harcba hívó orral
Fútt kürtjelszót: Vad vendetta!!!
(Nem kétséges, bosszút forral.)

Bellatáncporlepte főhős
Koszos, mint egy földes hobó,
S rá gyümölcskartáccsal lő csős-
-tül szélkar, a banándobó.

Rénszamár vontatta szán csók
Pán zajának cuppja se bír
Oly bősz lenni, mint e gáncs ók-
-ori formája, s nincs seb-ír!

Hajadon marad hát Bella,
Szélmajomharc zaja elül …
Hős a majomkartól ella-
-pul … Nagy szív, de semmi felül!

DÜH

mottó: Dühöngeni emberi dolog, de állati veszélyes



Frady Endre nagy dühébe'
Oly hegyeset pökött,
Beleállt a lábfejébe,
S ordított a lökött.

Lentről lövellt föl a vére,
S lőtte szegényt pofán.
Orrbaalvadt, fulladt, vége!
Meghalni így: profán.

Parázs

Parázs Jenő finnyás és tüttyögő ember volt, azaz nem pont az a fajta, aki igazán felszabadultan jól tudná érezni magát például egy antarktiszi fogolytáborban. Így aztán úgy döntött, hogy továbbtanul.
A már-már túlpatinás Sándor Móric Ördöglóvasútépítő Szakközépiskola színkettes érettségije után beadta jelentkezését a Siránkozó Jeremiás Prófétaképző Főiskolára. Az elsőnek bejelölt divatos TOTÓ-LOTTÓ karra az ottani másfélmilliárdos túljelentkezés miatt természetesen nem tudott bekerülni. A magas színvonalat ezen a karon úgy garantálták, hogy csak az igazoltan legeslegtehetségesebbek, azaz az ott tanító professzorok génjeit közvetlen örökléssel önmagukban hordozó fiatalok nyerhettek felvételt.
Parázs Jenő sajnos a jól fizető állást ígérő TV-Mágus, Sajtó Horoszkóp Készítő és Látványmeteorológus karokra sem jutott be. Így került a pusztába kihelyezett és nem túl népszerű Közönséges Fenyegetőző Próféta karra, ahol az átlagosnál valamivel sötétebb tónusú fantáziája miatt a Nemzethalált Vizionáló szakirányt választotta.
Itt a pusztai tagozaton boldogok voltak az ingerszegények, és Parázs Jenő is majdnem, de ő inkább nem. Boldogtalanságba hajlását főleg a siralmas gyakorlati eredményei, azaz inkább eredménytelenségei okozták. A képzésének négy éve alatt ugyanis egyetlen általa megprófétált nemzethalál sem következett be, sőt, a konyhát uraló svábbogár törzsek az időnként kiborult erdei-mézes sáskafőzelékes kondér eredményeként pont az ő ottléte idején erősödtek meg és indítottak sikeres hódító hadjáratot a százfős kollégiumi hálószoba ellen.
Parázs Jenő sok időt töltött a pusztában tökegyedül, ha leszámítjuk mindazokat, akik még rajta kívül szintén épp akkor töltöttek ott időt. A puszta sok mindenre megtanította. Például arra is, hogy hogyan lehet homokba lábujjal grafikonokat rajzolni, melyek a hitelre vásárolt személygépkocsik értékcsökkenési időfüggvényét ábrázolják tetszés szerinti törlesztési futamidőkkel.
A pusztában látta be annak az ősi mondásnak az igazságát is, mely szerint „Nem pörög a paraszt, ha nem fújja a forgószél”.
Parázs Jenő a karakterét, mely nem pont az a fajta, aki igazán felszabadultan jól tudná érezni magát például egy antarktiszi fogolytáborban, és az erős napfényben fűzölden csillogó fülszőrzetét egyaránt keserédes anyjától, özvegy Parázs Béláné született Tűzokádó Matildtól örökölte. „A dinnye nem esik messze a fájától.” – állapította meg Parázs Jenőről kárörvendve nyelvet nyú’tón Iszák professzor, majd elégedetten megnyalta félszáraz vörös ajkait. Távoztában a gyomrából ki lehetett hallani az épp a máját károsítgató mintegy három liternyi Homoki Gyomorrúgó habzó hullámverését.
Így érkezett el Parázs Jenő szóbeli államvizsgájának napja.
Kollégiumi egyenruháját, a bőrövvel derekasan összekötött teveszőr kabátját, hátán a végzős hallgatókat jelölő mindkét púppal, gondosan megigazította, majd a látványt ellenőrizve a latrina tükörtócsájában, döngő léptekkel indult el a tanári szoba felé. Dús szemöldökét fenyegetően összeborzolva vadul berúgta a vizsgaszoba vályogfalát és mindkét kezét az ég felé emelve fisztulás fejhangon ordítva belekezdett szakdolgozatának ismertetésébe:
„Rühös dögevő fattyak! Ti, saját okádékotokban röfögve dagonyázó elfajzott alfajok! Ti, leállósávban bömbölve tucctuccot hallgatva előző kétajtós szekrények! Hogy a génmanipulált műbiokukacok nyála kössön meg a szátokban, ti, körgyűrűépítést akadályozó és kreditrendszert bevezető gyorsanbomló szapienszek! Hogy örömtáncolva hálát adó gyásznép feketüljön körétek, ti perverz és parázsna…”
„Parázna” – szakította félbe egy professzor, aki maga is profi próféta lévén sokat profitált a folytonos világvégeváró hangulatkeltésekből – „Folytassa kérem! Nagyon érdekes a témavázlata!”
A nyelvbotlása okán két félbe szakított Parázs Jenő ekkor azonban már témájával együtt a földön hevert és szemmel láthatóan semmivel sem érezte magát felszabadultan jobban önnön vérszökőkútjában, mint például egy antarktiszi fogolytáborban.
Halála előtt előhörgetett utolsó mondata, a „Hát ezért döntöttem úgy, hogy továbbtanulok?!”, még aznap szállóigévé vált, és fizetésnapokon azóta is szinte menetrendszerűen gördül le sok-sok finnugor orvos, mérnök és tanár ajakáról…

Kedves értelmiségi olvasóm! Az Ön polcáról se hiányozzon Parázs Jenő: Nemzethalál című szakdolgozatának digitálisan felújított DVD változata!

Palomena Prasina Vendetta

(Zöld bogyómászó poloska irtása)

Szellőztetéskori vadság:
Lakás poloskáktól zöldell…

Bottá tekert Népszabadság
Egyenlővé tesz a földdel!!!
Nesze, te dög, nesze, nesze!!!

(Költőnknek itt elment esze…
S hallik bogár-reccsek nesze…)

* * * * * * *

BOGÁR BOSSZÚ

Mindhat ízelt lábán colos,
S haragzöldkitinű polos-
-kákból álló mászóbrigád
Halad. Undor fojtja gigád…

Rajtuk ütnél, de már késő!
Ék alakban, mint egy véső,
Alád másznak, megemelnek...
Te ezt ne vedd túl jó jelnek!

Bogárszőnyeg gyorsan halad,
S közeleg a szobafalad…
Lefékeznek! Ez egy fajta
Röpptyű: Csapódsz, mint a pajta-

-ajtó, mit rúg vad anyaló!
Te meg, mint tapétanyaló
Büdösbogár, szádból nyálcsík
Ömöl, s leszel kaputt мальчик!

(...)

„Ím, előttünk holtan hemper-
-eg a rovargyilkos ember!
Lecsapáslistája hosszú…
Elérte a véres bosszú!!!

Véreim, jó étvágyat!”

Biokerti tragédia

Körtefáról nagy iramban
Lezuhant egy érett körte,
S kiskukacot, aki abban
Lakott, szutykos péppé törte.

Jónás

Úr meglátja Ninivét

S kiált: E hely, nini, vét!

Bűnöz asszír, roma, goj,

Jónás fiam, csomagolj!

Bár a szíved hiszi,

jó Ötlet ez a misszó,

Édes, kedves Jehova,

Hadd ne menjek sehova!

Nincs kifogás, se vita,

Don’t cry, mint egy Evita!

Rád figyel az Égi Nyáj,

Ninivében prédikálj!

Ellóg, mint a fene kül-

-honba: Jónás menekül.

Sóhajt: Engem, ha hajó

Vinne! Itt van! Haha! Jó!

Kettémetszőn fú a szél,

Perceg óta fél a szú,

S társak Jónást izibe

Dobják tenger vizibe.

Mint szundító szende sül,

El a tenger csendesül,

S Jónást nyel egy hal bele,

Ám ő mégse hal bele.

Három éjjel, három nap,

Mint ostromlott várrom-pap,

Úrhoz jajong s veszékel

[S ijedtében beszékel?]

- Megtéréshez veszély kell.

Halköpetként földet ér,

S szól az Úr: Még zöld e tér,

Ám a bosszúm halad ék

Alakban s a haladék

Negyven nap! A zöld színén

Változtatok s föld színén

Nem marad, csak gyehenna,

S döglött ló, meg tehen, na!

Sétálj végig Ninivén,

Hallgasson rád mini, vén,

Anya, király s trubadúr,

S szólj: A Mennyek Ura dúr

Szét mindent, s ha Úr dúr,

mert Haragszik, irgumburgert

Belőletek fasíroz!

Gyerünk Jónás, masírozz!

   

 Igét vetni szája nyíl',

Szív hasad, mint máj a nyíl-

-tól, s térnek meg emberek!

Jónás bőgve hempereg:

Nem vagyok én buta mén,

Kezdetektől tudtam én,

Megbocsátod pogányok

Vétkét! Ettől hót hányok!

Fölé bár Úr bokra nő,

Nem megy vele sokra ő,

Mert reggelre kirohad,

S hőgutától síró vad

Szemmel Jónás Urat int,

Aki ezt a fura csínyt

Elkövette ellene:

Önbűnhődnöd kellene!

Nagyvárosom nem szánod?

Ja, nincs réned, sem szánod,

Nem lennél jó Mikulás.

Hazamegyünk, indulás!

Jobb félni?

Kipróbálom: félek, félek
Jól, jobban és legül jobban.
Hálni jár belém a lélek,
Bár a szívem vadul dobban.

Úgy félek, mint három egér,
Nem is három, hanem hetven!
E jó félés többet megér,
Mint hátpúp egy lapostetven.

Jobb így nekem, bizony, bizony!
Én és a félsz, édesketten
Várjuk, ha majd jő az iszony,
Gyáva szívünk meg se retten.

Mégis, midőn csörren kagyló,
Görcsbe rándul vastagbelem,
S megijedek, mint egy nagy ló,
Daruval, ha felemelem.

Félek alássan és halló! -
- Vizelek be s könnyem nyelem.
Belső hang sújt rám mint palló,
S szétesek, mint két fél elem.

(…)

Nem jobb félni, inkább tilos!
Majd, hogyha kell, megijedek,
Bombát látván, amin piros
Számmal nullázódnak ledek…

Útépítő géplánc

Vérfagyasztó sikoly rázta meg a Zeneakadémia kottaolvasó termének ritmikus csendjét!
E szörnyű hang hallatán egy kezdő teremőr nyilván az első arra hömbölödő hím rozmár agyarai elé vetette volna magát, ám a szolgálatban lévő agg Gyula bá’ már annyira nem volt kezdő, hogy, ha a kora felől érdeklődtek, akkor csak a karjára erősített rádióizotópos szerkezet segítségével tudott közelítőleg pontos választ adni. Sok évtizedes teremőri tapasztalata azt mondatta vele, hogy a kottaolvasó teremben nem disznóvágás zajlott, csupán a koloratúrszoprán témakörben folyó pót-zárthelyin súgott valaki.
- Zajlik az élet! – legyintett az öreg és mosolyogva pillantott az ükunokája által a város legnagyobb parkjából előző éjjel ellopott és neki ajándékozott táblára, melyen ez állt:
„Útépítő géplánccal fűre lépni tilos!”
A kottaolvasó teremből ezúttal vad birkabégetés hallatszott.
- Na már megint baritonos diplomavédés zajlik. Heeej, zajlik az élet, zajlik…
Az agg Gyula bá’ időnként szomorú volt, hogy egy ilyen zaj likban kell üldögélnie, ahogy a kis irodai kuckóját nevezte, mert alig tudta hová tenni a szorgos családtagjai által neki összelopkodott táblákat. Legjobban a Milka és a Boci csoki-táblákat szerette, de amióta a nagy áruházláncok pittyegő kijáratokkal és fejlerúgó bakancsokban feketéllő biztonsági őrökkel fegyverezték fel magukat, az ilyen jellegű ajándékok folyama jelentősen elapadt.
- Útépítő géplánccal fűre lépni tilos! – olvasta fel elégedetten a legfrissebb szerzeményt. Egy pillanatra sem merült fel benne, hogy ez a tábla hiányozhat valahonnan. Pedig, ha tudta volna azt, ami ezután következett, talán elszalajtotta volna valamelyik kodálymódszertan szakos tenoristát, hogy egy vadkan által a várból kikergetett Zrínyi sebességével vigye vissza a táblát a helyére. Ám lehet, hogy már ekkor is késő lett volna…
A tábla eltűnésének pillanatában ugyanis a sötétből útépítő gépláncok kezdek előtünedezni. Előbb csak egyesével, kettesével, majd hamarosan sűrű rajokban. A füves parkot perceken belül útépítő géplánc hordák vették körül. Vártak egy darabig, majd minden irányból hordavezető útépítő géplánc vezérhímek indultak a belépésüket korábban szigorúan tiltó tábla hűlt helye felé, hogy megküzdjenek a területért.
- Zajlik az élet! – mondta volna az agg Gyula bá’, ha jelen lett volna, de nem volt. Ettől függetlenül persze mondta ő, csak nem emiatt, hanem, mert ez volt az egyik kedvenc szavajárása. A másik pedig a „Hajrá Fradi!”, de azt már húsz éve csak suttogva merte kimondani, mert akkortájt egy lila-fehér sálas skinhead énekkar nagyon megruházta érte.
A parkban viszont tényleg zajlott az élet. Vad lánctalpcsikorgások és aszfaltkeverő hörgések közepette egymásnak estek az útépítő géplánc vezérhímek. Micsoda csata volt! Egy fél körgyűrűnyi zúzottkő adalékos bitumen fröcsögött szanaszéjjel, mire csak egy útépítő géplánc vezérhím maradt talpon a vidéken. Igaz, addigra már csak vezér volt, hím nem.
- Zajlik az élet! – álmodta édesdeden az agg Gyula bá’, miközben a telihold fénye szivárvány színűre festette a száján az egyenetlen horkantásoktól rezgő nyálbuborékot. A nyálbuborék pajkosan elpukkant és az agg Gyula bá’ azt álmodta, hogy túl közel állt egy náthás tiroli jódlizóhoz.
Eközben a park jórészt már leaszfaltozott és ráalvadt kenőzsírral borított füvén a győztes útépítő géplánc vezér és falkája nekiállt, hogy kijelölje a harc árán szerzett territóriumát. Gépolajjal bőségesen körbe-körbe pössentették a területet és nekiálltak az új élettér otthonosabbá tételének.
- Zajlik az élet! – zakatolták sóhajtva a vereséget szenvedő és ezer sebből kenőzsírzó útépítő géplánc hordák és tovább vándoroltak az igazi aszfalt utat még alig látott vadkelet felé. A szélvédőjükön végigcsurranó ablakmosó könnycseppekben meg-megcsillant a felkelő nap.
- Úgy szép az élet, ha zajlik! – rikkantotta a park közepén a legvidámabb útépítő géplánc és önfeledt munkadalba kezdett:
„Az a szép, az a szép, ha büdös az aszfaltpép, ha büdös az aszfaltpép!”
Vidáman folyt a munka és a területen hamarosan egy csodálatos 3-szor 3 sávos autópálya csomópont alakult ki, korszerű le- és felhajtókkal, gyorsító és lassító sávokkal. Az autósok csodájára jártak a zöldek pedig pórul, mert hiába láncolták magukat az útépítő gépláncokhoz, senkinek sem jutott eszébe eltávolítani őket. A gépeket nem zavarták, és kellően elkeverve az útalapban sem okoztak semmi károsodást.
- Lezajlott az élet – sóhajtott egy utolsót az agg Gyula bá’ és a belé már csak hálni járó lelke visszatért az örök vadászmezőkre, ami teljesen megváltozott mióta utoljára erre járt. Az örök vadászmező teljesen le volt aszfaltozva és a közepén egy tábla állt az alábbi felirattal:
„Füvesítő géplánccal aszfaltra lépni tilos!”
- Zajlik az örökélet! – kacsintott huncutul az agg Gyula bá’ lelke és óvatosan körbepislantva a táblához osont…