Hirtelen zajt hallott és gyorsan lekapta a legelőször a keze ügyébe kerülő kötetet, bedobta a malacpersely és a felhúzás esetén zenélő aranyozott műanyag Horthy lovas szobor közé és már ugrott is ki az ablakon. Bevágódott a már korábban feltört Zasztava kombiba és hazaszáguldott a VIII. kerület Dögkút utca 13. fszt.2. szoba-konyhás albérletébe. Vécé a folyosó végén.
Dágványi Teofil lehúzta izzadt fejéről az XXL méretű fekete pamut zokniját, majd nekilátott kielemezni a zsák tartalmát.
- Előbb a munka, aztán a szórakozás! – mondta és mégsem a könyvet vette elő, hanem a szobrot. Felhúzta és a néhai kormányzó billegő fejjel gépdalra fakadt:
„Lovam Duna vizét issza,
Mindent vissza, mindent vissza!”
Dágványi Teofil percekig röhögött, majd az aranyozott műanyag lófejjel feltörte a malacperselyt. A „Sajnos nem nyert!” feliratú cetli láttán olyat mondott, amiért az erkölcstan óráján nem tudott volna ötöst adni. Köpött, legyintett, majd izgatottan a könyv után nyúlt.
Elnyűtt kötet volt, címlapján a szerző neve is lekopott már, csak a címet lehetett elolvasni, azt is csak szemüveggel.
- Sorsfejezet – betűzte lassan Dágványi Teofil és kinyitotta. Olvasni kezdett, majd egyre jobban elkerekedő szemmel folytatta:
Dágványi Teofil szakközépiskolai hit- és erkölcstan tanár zseblámpájának csóvája megállapodott a terv szerinti összeszerelés ellenére is csálén álló svéd könyvespolcon. Bár szorította az idő, mégsem tudta megállni, hogy ne nézzen szét a könyvek között. Ilyenkor mindig fennállt a lebukás veszélye, Dágványi Teofil ugyanis éjszakánként betöréses lopással volt kénytelen kiegészíteni csekélyke tanári fizetését, és most is éppen ebben a másodállásban foglalatoskodott.
Hirtelen zajt hallott…
- Rendőrség! Azonnal nyissa ki az ajtót! Feltartott kézzel jöjjön ki! Körülzártuk a házat!
Dágványi Teofil nagyot sóhajtva lépett ki az ajtón. Gyorsan megverték és megbilincselték.
- Hogy találtak meg ilyen hamar? – kérdezte fogait köpködve.
- Mi is olvastuk a könyvet! – mondta Kalambó hadnagy és ballonkabátja zsebéből előhúzta a Sorsfejezetnek egy salátává rongyolt példányát majd, mint akinek erre már nincsen többé szüksége, színpadias mozdulattal behajította az ajtón. Valami megreccsent:
„Lovam Duna vizét issza,
Mindent vissza, min…”
(puff-puff)
A füst felszálltával nyilvánvaló lett, hogy a kommandósok által szétlőtt zenélő szobor sorsában ez volt az utolsó fejezet.
