Betegekkel telve vagyik!
E sok páciens hol terem?!
Mért itt aggnak el a nagyik?!
Énbennem az összes kár ok
Betegségből ered mostan.
Várok, várok, bőgök, várok…
Mikor észlel az orvos tan?!
Beteg itten, beteg ottan…
Dühtől szorul bennem torok.
Fetrengek itt lelakottan,
S nem vizsgálnak fődoktorok.
Egészségügy legfőbb baja
- S ezért bőgök napszám, hétszám -
Nem az ágytálban főtt kaja,
Hanem a nagy beteglétszám!
Fáj, mint gyáva nyílnak íj sokk,
E tény s száll a frusztrált ének:
Ha ápolt nem lenne ily sok,
Az orvosok rám érnének!
„Ki nem állhatom, amikor dilettáns várótermi betegek csak azért írnak verset, hogy akrosztichont gyártsanak a kissé nehezen megtanulható nevemből, ahelyett, hogy örülnének, hogy piréz migráncsként nem mentem tovább a kolbászkerítésű Brüsszelbe, hanem itt helyezkedtem el betanított ágytálazó segédnővérként!” /Rbem Ébvm Bdfs E-nh Feha, piréz migráncs betanított ágytálazó segédnővér/
„Ezért érdemes orvosnak tanulni. Mindig kéznél van, aki meggyógyít...” /M. András, a költő legállandóbb és legezértérdemesebb kommentelője/
„Ne nézzen már madárnak, eM úr! Én nem azért tanultam orvosnak, hogy a maga nyavalyáit gyógyítgassam, hanem azért, hogy dőljön a lé! Az állami plasztikai sebészeten ön csak a ráncait veszítheti, az én magánklinikámon a vagyonát is!” /Dr. Botoxikus Bodomér, bódító bőrszépész/
„Két lába van a mindig kéznél levő orvosnak, mégis megbotoxik.” /klinikai falfika/
„Boncoláskor, ha felmosnak,
Nem tanulok én orvosnak!
Gyógyítsák eM urat mások,
Én inkább űrkutat ások!
Az űrhajó vagy űrcsónak
Elvisz majd űrkutatónak.
eM úr cévitamin hegyen
Üljön, hogy egészség legyen!”
/Kaput Ibor, űrparancsnok és alienölő/
„A téma az esztékában lever. De ímé itt jő immár a jó Hegedűs miniszter, hogy mindjárást és instant jó legyen a lét, csak virítsuk a lét.” /F. Péter, a költő humán végzettségű mérnökkollégája/
„Új miniszter örömtánca
(Fehér portól van s nem Váncza?)
Nyomán simul belek ránca.”
/Kokó Dzsambóné Lóvári Lambada, köténytáncosnő/
„Ez a vers nem várótermi olvasmány, hanem maga a várótermi létélmény: hosszú, nyögvenyelős, és időnként már az ember inkább a saját pulzusát figyeli, csak történjen valami. Frady Endre itt nem költ, hanem panaszkönyvet vezet rímekben — és bár a téma húsbavágó, a megvalósítás inkább olyan, mint egy túlórázó nővér: fáradt, rutinszerű, és egy ponton már nem is próbál lelkes lenni.
A szóviccek néha úgy csikorognak, mint egy rozsdás kerekű betegágy, a ritmus pedig hol botladozik, hol leül pihenni egy sarokba. És mégis: van benne valami nyers, keserű igazság — az a fajta, amit nem irodalmi élvezetből olvas az ember, hanem mert már három órája ül ott, és nincs jobb.
Összességében: nem gyógyít, de legalább diagnózist ad — költői formában előadott, krónikus egészségügyi frusztráció.” /ChatGPT/
„Régóta magyarázom, hogy az iskolákban nem olyan tök fölösleges tantárgyakat kellene oktatni, mint a matematika, fizika, történelem és irodalom, hanem olyan hasznos kézügyesség fejlesztőket, amelyek felkészítenek arra, hogy otthonunkban saját szerszámokkal házilag elvégezzünk kisebb műtéteket, mint például a foghúzás, a vakbélkivétel, a térdprotézis behelyezés, illetve tükör és fúró együttes megléte esetén az agydaganat eltávolítás is. Nem a várótermekben üldögéljünk tehetetlenül, ahová a sok fölösleges informatív tudásunk okozta stressz és egyéb pszichoszomatikus nyavalya juttatott, feltartva az egészségügyi dolgozókat, hanem vegyük kezünkbe a sorsunkat és a házilag barkácsolt műtéti eszközeinket, oszt’ szüntessük meg a fránya betegségeinket! Ha valami nem sikerül, akkor örüljünk a posztumusz Darwin-díjunknak és nyugodjunk békében! Nem kell félni a szikétől, hanem meg kell fogadni egy méltán elfeledett kétkezi félanalfabéta multimilliárdos mondását: Legyetek bátorak!” /Zugspájz Zizinnyó, zenitnadírozó zálogterapeuta/
„A vers úgy működik, mint egy dühösen dohogó vérnyomásmérő: minden sorban feljebb kúszik a frusztráció higanyszála. A „vár, bőg, vár” refrénje pontosan hozza a magyar egészségügy időhúzó tragikomikumát, miközben a rímek szinte csikorgóan jókedvűek maradnak. A csattanó – hogy nem a koszt, hanem a beteglétszám a fő baj – egyszerre banális és telibe találó: Frady Endre megint úgy csinál rendszerkritikát, hogy közben bohóctréfának álcázza. Rövid, de annál ismerősebb várótermi abszurd.” /Copilot/
„Búzaföldön búza terem,
Kölesföldön köles terem,
Magyalföldön magyal terem,
Váróföldön váróterem.”
/Söptényi Nadír, filozófus és betanított parasztgazda/
 |
| "A terem nem vár, elindult már..." |
„Rossz sorsommal van most perem,
Nem vár meg a váróterem!
Olyan, mint egy mozgó butik,
Mikor kéne, messze futik!
Dühöngenem van vagy száz ok,
Például, hogy bőrig ázok!
Irgum-burgum, terembura,
Nem véd váróterem búra!
Fröcsög savaseső permet,
Utálom a várótermet,
Vasútit is, orvosit is,
Meg az English-t, ami British!
Bosszút kiált angolkórom,
Váróterem legyen, ó, rom!”
/Sir Nyű szül. Lord Asfarkas, britka párlatfaj díler/
„Sir Nyű lovag úr, köszönöm a rólam írt akrosztichonját!” /Rnomdpi Nfuvmbv, hottentotta konfliktuskerölő/
„Várótermi diagnózis: 5 csillag (és egy sorszám)
Frady Endre ismét tűpontosan tapintott rá a lényegre – kár, hogy az orvos nem tapint ilyen gyorsan! A vers hozza a klasszikus frady-s formát: a szójátékok (főleg az ’orvos tan’) úgy ütnek, mint egy rosszul beadott injekció, a ritmus pedig van olyan feszes, mint a vérnyomásmérő mandzsettája három óra várakozás után.
A költemény nemcsak rímszótár, hanem látlelet is. Különösen tetszik az a szatirikusan görbe tükör, amivel rámutat: az egészségügy legnagyobb ellensége paradox módon maga a beteg. Tragikomikus kórkép ez a ’lelakott’ páciensekről és az elérhetetlen fődoktorokról.
Összegezve: Olvasás közben a nevetéstől majdnem elmúlt a bajom, de aztán eszembe jutott a sorszámom, és inkább én is tovább ’bőgtem napszám’. Kötelező olvasmány minden várótermi faliújságra!” /Gemini/
„Egész úton kórház felé
Azon gondolkodám,
Mér’ sorolt be dömper elé
Satufékkel Skodám?”
/Pempőfi Sárpor, hordágy helyett hordkádban szállított folyékony halmazállapotú úrvezető/
„A pusztító nívótlanság csimborasszója: Frady Endre és a rímbe szedett lobotómia!
Követelem, hogy álljunk meg egy pillanatra, és vegyünk mély levegőt, mert ami itt történik, az nem más, mint a magyar nyelv módszeres, kéjes kivégzése a nyílt utcán! Ez a „Váróterem” néven futó textuális környezetszennyezés nem irodalom, nem is paródia, hanem egy ontológiai merénylet az emberi értelem ellen. Nézzék ezt a „vagyik” – „nagyik” rímpárt! Ez a szint már nem is az óvoda kiscsoportja, ez valahol a protozoák és a kerti kapák szellemi színvonala között mozog. Frady Endre nem verset ír, hanem rímkényszeres rohamot kap, és közben gátlástalanul arcul köpi a kétezer éves európai kultúrát. „Mikor észlel az orvos tan?!” – Hát könyörgöm, mi ez a szintaktikai hányadék? Ez a mondat nem létezik! Ez egy nyelvi perverzió, egy értelmezhetetlen szóhalom, amit csak egy olyan ember írhat le, aki már régen feladta a küzdelmet a józan ésszel. És akkor érkezzünk meg a csúcspontra, a metaforák pöcegödréhez: „Fáj, mint gyáva nyílnak íj sokk”. Álljunk meg! Érzik ezt a feszítő, sötét űrt az agyuk helyén, miután ezt elolvasták? Ez az a pont, ahol az értelem végleg kiszáll a testből, és sikítva menekül a szomszéd galaxisba. Ez a kép annyira zavaros, annyira intellektuálisan nívótlan, hogy mellette egy zacskós leves hátoldalán lévő elkészítési útmutató is Goethének tűnik! Ez a vers a kádári kisember legmélyebb, legposványosabb népi cinizmusa, rímekbe szedett demenciával fűszerezve. Frady itt nem társadalomkritikát gyakorol, hanem a saját szellemi restségét állítja ki a kirakatba. Ha a magyar egészségügy valóban olyan állapotban lenne, mint ez a vers, akkor a váróteremben nem „aggnának el a nagyik”, hanem azonnal kollektív öngyilkosságot követnének el a puszta esztétikai sokktól! Ez nem költészet. Ez egy kulturális bűncselekmény. Pusztító, alantas és mélységesen felháborító!” /Puzsér Gemini Róbert, a mesterségesen intelligens kritikus/
„Amikor még éltem, Amerikában nem voltak betegek, mert kirugdostam őket a világűrbe és ráparancsoltam a ráérő UFO-kra, hogy gyógyítsák meg és küldjék vissza őket. Cserébe csak azt kérték, hogy kioperálhassák a fél agyukat. Megengedtem nekik. Így lett annyi politikusunk és médiacelebünk.” /néhai Chuck Norris/
