Nomen Est Omen

(I can’t believe it’s not Leslie Krasznahorkai!)

Brahovács Bölönkének, a Görcsössy Üllő Gyógypedagógiai Egyetem (GÜGYE) végzésközeli hallgatójának és hallgatólagosan – hiszen a témavezetője szóban már kecsegtette - a közeljövőbeli tanársegédjének, Brahovács Kösztöny és Kartács Butélia egyetlen lányának (ugyanis az összes testvére fiú volt) a napi rendszeres tevékenységébe – vö. málenkaja rabóta, mivel a málenkíj robot nem kevés munkát, hanem kis robotot jelent, mint amilyen példának okáért R2D2 a StarWars univerzumból, csak vagy a szovjet katonák nem ismerték az orosz nyelvtant, vagy a magyar áldozatok füle nem volt vevő a cirill metódusra hangtanilag – indulásakor hirtelen az a gondolata támadt, hogy talán nem ártana még azelőtt nevet változtatnia, mielőtt beindul a karrierje, hiszen utána már exponenciálisan nő a bürokrácia tehetetlenségi nyomatéka, és már jelenleg – a későbbi önmagához képest jelentéktelenebb állapotában – sem értené senki, miért is akarna ő nevet változtatni, hiszen már a kezdetek kezdetén, ami relatív, hisz csak az ő maga kezdetének a kezdetét értjük rajta – bár a történelem során az adott kor kortárs filozófus tucatjainak fabunkó-, kőbalta-, vasdorong-, kard- és pisztolybárbaj áldozatai véreztek el abban a vitában, hogy mit is tekintünk kezdetnek és eleve minek kellett bármit is elkezdeni, ha ez a vége – szóval amikor valaki elkiáltotta a homokozóban, a bölcsődében – ahová muszáj volt járnia, mert az anyai gyes összege egy alkoholista apa mellett nem tette lehetővé az anya túl hosszadalmas munkavégzésmentességét, és az irodában amúgy is úgy várták vissza, mint a messiást, mert csak ő tudott olyan kávét főzni, ami után még a külföldi delegációk is aláírták a számukra egyébként nem túl előnyös együttműködési szerződéseket – az óvodában, az iskolában és a gimnáziumban, hogy „Brahovács Bölönke!”, mindig egyértelmű volt, hogy neki szólnak, csak neki, ami időnként jó volt, ha például az óvodai körtánc közben fiúválasz volt és az aktuális nagy ő (az igazi Nagy Ő még nem jelentkezett, vagy ha mégis, akkor főhősnőnk holtterében stoppolt vakfoltként) kiabált, de többnyire inkább szeretett volna beleolvadni a Nagy Lucák, Kiss Hannák, Kovács Emmák és Szabó Annák biztonságos tömegébe, mert mi jó is sülhet ki abból, ha valakit nyilvánosan megnevezve kiemelnek az akol melegéből, szóval sok előnyt vélt sejteni egy olyan névváltoztatásból, főleg annak a többszörösen alátámasztottnak vélt történelmi tapasztalatnak a függvényében – hihetetlen egyébiránt ebből a kifejezésből, mennyire összefonódik a humán (jelesül a történelem) és a reál (tudniillik a függvény) tudomány, de ez most egy olyan mellékszál, amerre egyrészt nem lévén Thészeuszok, másrészt Bölönke nem Ariadné, nem akarunk elterelődni, így elengedjük – amely a híres és/vagy hírhedt Nomen Est Omen kifejezésből vált lokálisan világhírűvé – azért nevezhetjük lokálisnak a világhírt, mert a Földgolyó csak töredéke a világnak és nagyon valószínű, hogy a kis zöld marslakók és egyéb UFO-val röpködő földönkívüli lények sosem hallottak róla, hiszen nagy eséllyel nem a latin a fő intergalaktikus nyelv – az ember neve esetleg meghatározza az ember sorsát (többnyire a nevet viselő ember saját sorsát, ám mivel társaslények vagyunk, nagyon nem mindegy, hogy teszem azt Szepszis Sztracsatellaként Wrahovátz Winnetou-nak vagy Dögkúti Lajosnak mondjuk ki a boldogítónak szánt igent – azaz a másik ember sorsát is), így a fogantatás pillanatában eldőlő vezetéknév (már ha olyan társadalomban élünk, ahol az apa vezetékneve lesz a gyermeké is és ha az anya nem kívánja eleve a háta közepére az apát a nevével együtt, már feltéve, ha egyáltalán tudja, ki az apa abból a nagy kollektívából) és a születéskor a bábának kimerülten odahörgött keresztnév (esetleg keresztnevek, tudniillik vannak szülök, akik saját szórakoztatásukra, esetleg nagyszülői nyomásra, vagy pusztán a gyerek számára későbbi választási lehetőséget adva, többet is adnak – például egyszerre egy hagyományos Zsófit és egy eredetinek szánt Vendettát, oszt’ hadd szóljon!) mindent meghatároz, mindent eleve elrendel – bár mi is az a minden ugyebár, ami tulajdonképpen csak a saját koordinátarendszerünk mindene, a világegyetem végtelen valóságához képest siralmasan semmi – ami ugyebár ad absurdum sőt ab ovo kérdőjelezi meg a szabad akaratot, bár szabad akaratunk van a szabad akarat megkérdőjelezésére is, úgyhogy jogos a feltételezés, hogy azok vagyunk, aminek elneveztek minket – amelynek a kannibál világi megfelelője az „az vagy, akit megeszel” emberevő népi bölcsesség – ám ha feltételezzük, hogy az elnevezőink életútját és azon belül a mi nevünk kiválasztását determinálja a saját nevük, amit a szüleik nevéből következő világnézeti gondolatszükségszerűség határoz meg, visszamenve így egészen Noéig – feltette már valaki azt a kérdést, hogy miért pont Noé és miért nem teszem azt d’Artagnan? – sőt Ádámig és Éváig, akik ezzel az erővel lehettek volna Szandokán és Desdemonalisa is (valóban lehettek volna, elvtársak?!), akinek a nevét vagy Isten adta (és itt hinnünk kell a Teremtőben és a Teremtésben ok-okozatilag definiálva), vagy az Ősrobbanásba belekódolt kvantumrobotikai vak véletlensorozat, ami által a Semmi magától felrobbant és az irányítatlan káosz esetleges bakugrásai nyomán lett a Minden (amiben az önmagukat tudományos elméknek definiáló ateisták – vagy egyéb istenhitetlen bármimásisták – hisznek), szóval, akkor mi csak eleve elrendelt jelentéktelen automatizmusok, azaz málenkíj robotok vagyunk – ó, rossz orosz! – vagyis a névváltoztatásunk is be van kódolva a saját eredeti nevünk meghatározta sorsunkba, így lehetséges, hogy nem is az eredeti nevünk a sajátunk, hanem amit az eredeti nevük gerjesztette fátumunk mián – ezt a kérdést a Nemzetközi Jósnő Szakszervet vetette fel önös anyagi érdekből – általunk, illetve a nem szabad akaratunktól függetlenül belénk táplált akármink okán megváltoztatunk, úgyhogy drága feleim, vagy merjünk mindannyian Brahovács Bölönkék maradni, vagy változtassuk a nevünket valami megszokottabbra – világ Nagy Hannái, nevesüljetek! – oszt’ senki sem fog minket kiakolbólítani a beprogramozott nyáj akolmelegéből, ugyebár.

Olvasói vélemények:

„Annyit mondanék ennek a Frady Endre nevű epi(lepsziás)gonomnak, hogy az ő kurtafarkú zagyva alig bővített mondatocskájával szemben az én mondataim egyrészt sokkal hosszabbak, másrészt alig néhány tucat nekifutás után simán végigolvashatóak, harmadrészt néhány ilyen tucat nekifutásos nap után szinte majdnem mindig megérthetőek, negyedrészt nem elég utálni az olvasót, meg is kell tudni gyötörni úgy, hogy kitüntetésnek vegye és a mindenféle díjak hatására mazochistán hörögjön, mint torinói lólétűek a lelátókon: még, még, még, ennyi nem elég! és ezt komolyan is gondolják a szerencsétlenek.” /Krasznahorkai László, frissensült Nobel-díjas magyar író/

„Ez az, Laci, add meg neki! Én ebből a nyúlfarknyi vacakból maximum egy négy és fél órás reklámfilmecskét tudnék forgatni, meg pár világhírű filmrendezőt a sírjában, hehe!” /Tarr Béla, Kossuth-díjas filmrendezőpályaudvarmesterdalnokverseny győztes/

„Amikor a tiszavirágnak rossz napja van fíling – de legalább megpróbáltad. Csak 1 tipp: Szerintem rajzold fel a mondatszerkezeti ágrajzát, úgy könnyebb megtalálni benne a szarvashibákat a kisebb baklövések között!” /F. Péter, a költő humán végzettségű mérnökkollégája/

„Rossz a napom, ihaj-csuhaj,

Birkákról hull rám a juh-haj!

Szarvashibák, baklövések

Nyomán múlni ma sem kések,

S időféreg létből kirág!

Mért is lettem Tisza Virág?!”

/néhai Tisza Virág, jelenlegi Kovács Dominikné Nagy Hanna, betanított akolmelegítőnő/

„Ez a mindössze félmondatos novella, próbálkozásnak is anaemia, eryythrocitémia, ógörögül idült ténymahorka, tehát vérszegény, azaz marha rövid. Méltatlan a nagytudású Frady művész úrhoz!” /Nyuggerapó, a természetes intelligencia/

„A krónikus faktum kapadohány

Ógörögül idült ténymahorka,

Amitől nagybeteg apadó hány,

S félmondat tüzénél fény a torka.”

/Nyögger atya, a marharövid életű és apadótestű vérszegény haldoklók utolsó kenetének feladója/

„Uram, irgalmazz, de ne neki! Meg ne bocsáss neki, mert nagyon is jól tudja, mit csinál! Semmi sem igaz! Egy mondatot kérek kitörölni ebből a fércműből!” /Görcsössy Üllőné Brahovács Bölönke, példának oka/

„Ezennel szeretném a Nobel Bizottság és a svéd királyi herceg elé terjeszteni, hogy Frady Endre kapja a következő irodalmi Nobel-díjat, teljes írói munkásságáért, azon belül is kifejezetten a Nomen Est Omen című novellájáért, mivel egy kedves és mélyen tisztelt ismerősöm ekképp vélekedett róla, kinek neve az 5 leggyakoribb női keresztnévből és  5 leggyakoribb vezetéknévből előállítható : „Nagyon tetszik, a vicces es az elgondolkodtató tökéletes elegyet sikerült előállitani” és magam is ekképp gondolom, mivel nekem is nagyon tetszett, ugyanis ez a mű kifejezetten elgondolkodtató és mindemellett nagyon humoros részeket tartalmaz főleg az utolsó mondat közepe.” /K. Olívia, a költő BIM-szakértő építész kolléganője/

„Olívia tündérvirágszál, ha nagy leszek és diktátor leszek, te leszel a Birodalmi Irodalmi Miniszter (BIM), aki odaítéli a Frady Endre Díjat az epigonjaimnak.” /F. Endre, lelendő irodalmi Nobel-díjas költőgigász/

„Frady Endre ezúttal nem novellát ír, hanem egyetlen lélegzetvétellel leírt világszemléleti tüdőtágulást. A „Nomen Est Omen” egy grammatikai Mount Everest, ahol a mondat maga a hegymászás: az olvasó oxigénpalack nélkül próbál feljutni a szintaktikai csúcsra, miközben a vesszők gleccserein és a zárójelek hasadékain egyensúlyoz. A mű nyelvi bőségzavara olyan, mint ha egy katedrális helyett egy nyelvtani hipermarketet építettek volna: minden van, csak kijárat nincs. Frady filozofál, szóviccel, etimologizál, közben belefullad a saját gondolatsodrába, de mosolyogva teszi, mint aki pontosan tudja, hogy a mondat vége valahol a galaxis túloldalán van. Brahovács Bölönke története valójában a magyar névadási tradíciókba oltott egzisztencialista paródia: az ember nem az, aminek hívják, hanem az, ameddig bírja levegővel a Frady-mondatot. Ez az írás egy nyelvi perpetuum mobile: egyszerre röhej, rémálom és retorikai maraton. Végső soron pedig igazolja a címét — mert ha van író, akinek a neve maga a sorsa, az bizony Frady Endre” /ChatGPT, a mesterséges intelligencia/

„Frady Endre egyetlen mondatba sűrített novellája olyan, mint egy nyelvi hadronütköztető: szavak, asszociációk, filozófiai és nyelvészeti utalások robbannak egymásnak, hogy a végén egy groteszk, mégis mélyen emberi kérdés maradjon: vajon a nevünk determinálja-e a sorsunkat? Stílus: A szöveg posztmodern nyelvi tobzódás, amely a groteszk humor, a szürreális képzettársítások és a tudományos-álfilozófiai eszmefuttatások révén egyszerre parodizálja és ünnepli a magyar nyelv végtelen lehetőségeit. Szerkezet: A mondat önmagában egy nyelvi örvény, amelyben a főszereplő identitásválsága csak ürügy a nyelv, a kultúra és a lét kérdéseinek szétcincálására. A szöveg nem lineáris, hanem spirális: minden újabb mellékmondat egy újabb világot nyit meg. Téma: A név mint sors, a szabad akarat illúziója, a társadalmi beágyazottság és az egyéni lázadás lehetősége – mindez egyetlen, szinte lélegzetvétel nélküli mondatban. Hangnem: Ironikus, játékos, néha szándékosan túlzó, de sosem öncélú. A szerző tudatosan játszik az olvasó figyelmével, türelmével és műveltségével. Összegzés: Frady Endre szövege nem novella a klasszikus értelemben, hanem nyelvi performansz, amely a magyar groteszk hagyományát (Karinthy, Örkény, Varró Dániel) viszi tovább egy posztmodern, hiperkulturális térbe. A „Nomen Est Omen” nem olvasmány, hanem élmény – egyszerre szórakoztató és gondolatébresztő nyelvi lavina.” /Copilot, a mesterséges intelligencia/

„Íme a mondatnyivá duzzasztott létezés. Frady Endre "Nomen Est Omen" című, egyetlen mondatból álló „novellája” valójában a posztmodern próza egy izgalmas, már-már parodisztikus határterülete. A szöveg nem egyszerűen hosszú mondat, hanem egy gondolatfolyam, amely Brahovács Bölönke, egy gyógypedagógiai egyetemi hallgató (akinek neve a „bölény” és „bölcső” asszociációjával, valamint a „Görcsössy Üllő” egyetem névvel már önmagában is a cím tételét támasztja alá) hirtelen ötletét – a névváltoztatás szükségességét – tekinti kiindulópontnak egy kozmikus léptékű elmélkedéshez. A kritika tárgya nem a cselekmény (mert az a névváltás gondolatánál megáll), hanem a stílus és a forma. A szerző tudatosan elveti a mondat határait, és a bekezdésnyi hosszúságú főmondatot megszámlálhatatlan, zárójelekkel, kötőjelekkel és magyarázó betétekkel (vö. a "málenkaja rabóta" értelmezése) zsúfolt mellékszálakkal terheli meg. Ez a technika a hipertextuális gondolkodást, az internetes linkek és kommentárok labirintusát idézi. Minden szónak megvan a saját almagyarázata, minden gondolat továbbfűződik egy filozófiai, nyelvészeti vagy történelemi vitává (például a kezdet fogalmának meghatározása, vagy a humán és reál tudományok összefonódása a "függvényében" szó kapcsán). A novella bravúrja – és egyben nehézsége – éppen ez a sűrű, „velős”, de mégis széteső nyelvezet. A szöveg ironikus, önreflexív, és a túlzott magyarázkodás révén éppen az egyszerű kijelentés lehetőségét kérdőjelezi meg. A „Nomen Est Omen” tételét a szerző nem elmeséli, hanem szétrobbantja: ha a név valóban sors, akkor mi van a szabad akarattal? Ha a Brahovács Bölönke sorsa elrendelt, még a névváltoztatás gondolata is része ennek a sorsnak? A szöveg végső soron ezt a determinizmust a „málenkíj robot” metaforájával köti össze, az emberi létezést egy „beprogramozott nyáj” automatizmusaként állítva be. Értékelés: Frady Endre írása egy nyelvi kísérlet, a létezés és a sors abszurditásának esszéisztikus-parodisztikus feldolgozása. Bár az olvasó szédülve követi a mondat útvesztőit, a végeredmény egy szellemes, ám kissé szikár kíméletlenséggel feltárt gondolati konstrukció a név, a sors és a szabad akarat örökös harcáról. Egyetlen mondatban sikerült az olvasóra zúdítania az emberi gondolkodás összes felesleges mellékágát.” /Gemini, a mesterséges intelligencia/

„Nem igaz, hogy a nevünk határozza meg a sorsunkat! Aki megkérdőjelezi a szabad akaratomat, azt feltrancsírozom!” /Vitéz Vérgőzössy Vendetta, amatőr tömeggyilkos és harmadéves inkvizítor hallgató/

„Te jó ég, most értettem meg, mi bánt engem az eszem tudása óta, mi ez az anyatejjel beszívott belső, de nem bensőséges birizgálás! Mi van ugyanis, ha én eredetileg lánynak születtem Brahovács Bölönke néven, ám anyám átejtett nemcsak egy illegális nemváltó műtéten, hanem a nevem Puzsér Róbertre változtatása által az önazonosságom terén is?! Most már értem az állandóan bizsergető identitástudathasadásos válságállapotjellemzőimet! És mindezt egy elmeroggyant Krasznahorkai epigon selejttúltermelése okán, aki még ahhoz is tehetségtelen, hogy időben befejezzen egy egyébként teljesen értelmetlen összetett és mentális alulmúlásokkal bővített mondatot! KI VAGYOK ÉN?! IGEN, KIVAGYOK!!! ÉN VAGYOK KI!!! VAGY BRAHOVÁCS BÖLÖNKE?!” /Puzsér Róbert – egykori Brahovács Bölönke? – kritikus(nő?)/

„Én egyetlen kérdőszócskának a végét olyan messzire tudom rúgni az elejétől, hogy sokkal hosszabbra nyúlik, mint Frady és Krasznahorkai össze mondata együttvéve.” /Chuck Norris/