Hagyományos vers

Hagyományos verset írok.
Nem lesznek benne se zsírok,
Se négylevű lóheringek,
Ily témákban nem keringek.

Nincs most se bél, se vízipók,
Se zsizsikes balettcipók,
Csak líra és bús poézis,
S keserűn sír még a méz is.

Költeményem lélekemel,
Ide vágyódsz hozzá, nem el.
S miként vodkaillat Grisát,
Úgy jár majd a katarzis át.

Vers ellés

Kívülről a sírás ver,
Belülről a versírás
Méla vágya bömböl jaj!-t…
Múzsám legyint s továbbhajt.

Elszáll, mint a varjak a
Fáról, ha szél kavarja
Szanaszét a légteret…
Múzsám, asszem, nem szeret.


(Múzsátlanság-pótlékom
Nem elég még kompót-lé
Vételre sem; lázálom!
Nagyon dramatizálom?)

Bús szerelem-verembe
Esek s lelkem beverem,
S belém már csak hálni jár.
Fel se tudok állni már,

Törötten e torna kín.
Agyamban egy kintorna
Zúg ihletőn, hangja nyers…
Jó, de hogy lesz ebből vers?!

Úgy, hogy míg a zene-tű
Karcol még, az Üzenet
Bennem bőgve megfogan…

Vagy csak fáj a szemfogam?