A zöld zebra

(mese Fanni lánykámnak az iskolai vers- és prózamondó versenyre)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy növényevő állatokat élelmező nagy zöld mező. Ezen a mezőn a halak, a ragadozók és természetesen a ragadozó halak kivételével mindenféle egyéb állat élt. Mind boldogok voltak, azaz csak majdnem mind, mert Zebulon, a zöld zebra nem volt az, mivel neki mindig fájt a háta.

Zebulon ugyanis pont ugyanolyan zöld volt, mint a mező füve, így amikor lefeküdt aludni, a vidáman ugrándozó állatok egy kis dombnak nézték, amire az egyik oldalán felszaladtak, a másikon pedig legurultak. Főleg Ella az elefánt, Zsiga a zsiráf és Lali a lusta lila lúd fájt neki. Utóbbi ráadásul rendszerint le sem gurult róla, csak felmászott a hátára és ott leült enni.
- Hé, te lila gömbtömb! Miért eszel annyit? – kérdezte nyögve a zöld zebra.
- Na hallod, ha már lúd vagyok, legyek kövér! – válaszolta csámcsogva Lali a lila lúd.
Zebulonnak a zöld zebrának ekkor elege lett a vele megegyező színű mezőből és elindult világgá.
Ment mendegélt és egyszer csak egy tenger partjára ért. A tenger partján sokan napoztak. Fölöttük a kék égen egy fecske körözött és pottyaival bombázta a barnulni vágyókat.
- Nem így akarunk barnulni! – kiabálták az emberek és elszaladtak a partról. Egy, csak egy legény maradt fekve a parton.
- Te miért nem szaladsz el a fecskepottyok elől? – kérdezte tőle Zebulon a zöld zebra.
- Á, én tudom, hogy egy fecske nem csinál le minden nyaralót! – mondta mosolyogva az egy legény, majd Zebulonra bámult – Hát te miért vagy zöld?
- Csakért! Brühühü!
- Te sírsz?
- Sírok, mert az otthonom, a mező is zöld és ott senki sem vesz észre és mindenki rám lép!
- No, ezen könnyen segíthetek! – mondta az egy legény – Pemzli Palkó festőművész vagyok. Hazakísérlek és befestem azt a zöld mezőt fekete-fehér csíkosra, és akkor majd senki sem fog téged összekeverni a gyeppel.
- Jaj, de jó! Jaj, de jó! – ugrándozott a zöld zebra.
Ahogy mondták, úgy is tettek. Pemzli Palkó festőművész egyik kezében a pemzlijét, a másikban pedig a fekete-fehér csíkos festékkel teli vödröt vitte, Zebulon a zöld zebra pedig vígan pattogott körülötte. Így értek el nagy zöld mezőre.
- Juhé! – kiáltotta Zebulon és tovább ugrabugrált. Ekkor váratlan dolog történt! Zebulon ráugrott egy dombra, a domb felugrott, és mindketten beleestek Pemzli Palkó fekete-fehér csíkos festékébe!
Jaj uramfia! Ott állt Zebulon fekete-fehér csíkosan és vele szemben ott állt egy ugyanolyan fekete-fehér csíkos valaki! Zebulon jobb híján bocsánatot kért és bemutatkozott:
- Bocs, hogy rád ugrottam! Zebulon vagyok, az immár fekete-fehér csíkos zebra.
- Megbocsájtok! Zinajda vagyok, az immár fekete-fehér csíkos zebra. - válaszolta a korábbi zöld domb.
Meglátni és megszeretni egymást egy pillanat műve volt. Hetedhét rétre szóló lagzit csaptak és esztendőre fekete-fehér csíkos zebrababák oázásától volt hangos a nagy zöld mező.
Pemzli Palkó csíkos családi festménnyel ajándékozta meg őket, majd elköszönt és integetés közben letörölte az orra hegyéről a frissen fröccsent fecskepottyot.
A fekete-fehér zebrák pedig azóta is csíkosan élnek, hacsak le nem koptak.