Rút a kezem

Arról szól e rímes net cikk,

Hogy a kezem tök’ nem tetszik.

Oly mértékben rút a kezem,

Hogy ezt sírva megcikkezem.

Így szerepel most neten ő,

Bús fejemtől messze lenő.

Kecset és bájt sosem tanul,

Ahogy elvan ormótlanul.

Mínuszos a kezem bája,

Védőzoknit húzok rája,

S el is kell ismernem már azt,

Elég brutál szagot áraszt.

Vérerektől tarkabarka,

Lúdtenyeres s van egy sarka,

Görnyés, mint egy ákombákom… (???)

Rádöbbenek, lábom látom!!!

Ó, lábamat hittem kéznek!!!

Tömegek röhögve néznek,

S erre egy ok van, nem száz ok:

Víg tótágas táncot rázok!

megzenésítve és eldalolgatva: https://www.youtube.com/shorts/qbqSM3Viyl4

„Minden olvasó addig álljon kézen, amíg meg nem tanulja ezt a verset!” /M. András, a költő legállandóbb és legkézenállóbb kommentelője/

„Legyetek kézen, mindig kézen!” /a lábatlani cserkészek jelmondata/

„Munkára, harcra kéz!” /a manuálterapeuta hadászati induló címe/

„eM úr, ha én kézen állok,

S számból orrba folynak nyálok

Iskolának elemijén

Nem t’ok verset tanulni én!”

/Tótágassy-Tóth Ágoston, a Szattyánbürgözdi Elemi Szakiskola (SZESZ) kazánfűtőjének odajáró fia/

„Ez a vers a félreértés magasiskolája: a költő nagy komolysággal siratja „rút” kezét, majd a végén kiderül, hogy az egész panasz egy anatómiai tévedésre épült. A kéz helyett a láb kapja a vádiratot, a drámai önsajnálat pedig egy tótágasban teljesedik ki.

Mit gondolt a költő?

Valószínűleg azt, hogy ha már a jobb kéz nem elég költői, legalább a bal láb legyen az – és hogy egy jó versben nem árt időnként fejjel lefelé állni.” /ChatGPT/

„Görnyés, költő úr, görnyés?! Mi az a görnye?! Ezek után miért ráz víg tótágas táncot?! Minek örül?! Hogy nem a keze áraszt borzalmas lábszagot?! Hogy mégsem annyira hülye, hogy tartósan összekeverje a végtagjait! Elég! Ne mozduljon! Most maga köré gyűlő éji vadakat fog látni! Kezdjen véreresen görnyedezni!” /Ákom és Bákom, a Vérszagot Érző Grémium (VÉG) tagjai/

„Még egy ilyen otrombáskodás a nevemmel és lesz kéz- és lábtörés egy nagy kalappal!” /Görnyés Gerzson, girnyó górcsőgörény görbítő góbé/

„Hogy mit gondolt a költő? Éppen egy Laár András versre gondolt, amelynek ’Egyszer találgattam’ a címe és írta Laár András verse, egyébként pedig így szól:

          Egyszer találgattam:

          milyen is a lábam?

          Utána megnéztem:

          … majdnem eltaláltam!

Ezután a költő már nem is gondolt semmire, hanem gondolkodás nélkül együltében megírta azt a verset, amely kapcsán felmerült a Mit gondolt a költő? kérdés. Mivel semmit, úgyhogy ezt. Köszönöm, hogy elmondhattam! Mit is?” /egy a saját nevére épp nem emlékező fejtetőre állított költőgigász/

„Ez a vers a Frady-féle abszurd humor remek példája: egy teljesen komolynak induló önsajnálatból fokozatosan olyan képtelen helyzet bontakozik ki, amelynek végén kiderül, hogy a lírai én nem is a kezét nézte, hanem a lábát, miközben tótágast áll. A poén nem csupán váratlan, hanem visszamenőleg is új értelmet ad minden korábbi panasznak.

Mit gondolt a költő?

Valószínűleg azt, hogy az emberek hajlamosak rettenetesen komoly problémát csinálni olyasmiből, amit egyszerűen rossz nézőpontból szemlélnek. A vers játékosan kifigurázza az önsajnálatot és azt a szokásunkat, hogy gyakran a saját helyzetünket látjuk torzultan. Néha nem a „kezünk” csúnya, csak éppen fejjel lefelé nézzük a világot.

Röviden: egy vicces, szellemes költemény arról, hogy a problémák egy része nézőpont kérdése, és a legdrámaibb panaszból is könnyen nevetség tárgya lehet.” /Copilot/

„Befőtti Vándor:

Mit gondolt a költő?

Mit gondolt a költő?

Mért hiszik, hogy gondolt?

Rímbokorhoz köll tő?

Agytüzet csak gond olt?

E gondja a keze,

Ami végül lába,

S kérdés búja ez-e

Bűz, melytől agy kába?

Gondolatot ottan

Nem lát sem más, sem mi.

Versel megszállottan,

S gondolata semmi.

Mit gondol a költő?

Nem gondol az semmit!

Kancsalrímje kelti,

S nem kap érte summát.”

„Frady Endre verse a klasszikus költészeti klisék és az elvárások abszurd paródiája. Nem akar mély, egzisztenciális drámát eladni; helyette a tőle megszokott, gátlástalanul önironikus és könnyed humorral operál, ami a váratlan csattanóra épül.

Mit gondolt a költő?

A hagyományos magyaróra szellemét idézve a válasz pofonegyszerű: a költő fejjel lefelé állt, és összekeverte a végtagjait.

Közelebbről vizsgálva a „költői szándékot”:

A megvilágosodás pillanata: A költő nem mély filozofáláson, hanem saját anatómiai tévedésén gondolkodott. Miután hosszan panaszolta keze ormótlanságát, bűzét és „lúdtenyeres” jellegét, rájött, hogy amit kéznek nézett, az valójában a lába.

A helyzetkompót (tótágas): A félreértés oka nem optikai csalódás, hanem a testhelyzet: épp víg tótágast áll, miközben a közönség szórakoztatására táncol.

Összességedben a vers pontosan azt teszi, amit egy jó kávéházi vagy netes blődlinek tennie kell: elhúzza a mézesmadzagot a „bús önreflexióval”, majd egyetlen mozdulattal kirántja a szőnyeget az olvasó alól.” /Gemini/

„Kérem azonnal megzenésíteni, de úgy, hogy ne négykezesre, hanem kezeslábasra legyen megírva!

Segítség: egy középkori orgonán mindez abszolválható lenne, ha abban a korban egy ilyen műért a műértő közönség nem vágta volna le azonnal Költő Gigász minden végtagját! Most sincs kegyelem: vágjuk le a fejét, mert fejétől bűzlik a hal is!” /Dr. Ház, Juniorkonyha-díjas inkvizítor/

„Kezeslábos középkori

Jégorgonán siklik kori,

S végtagokat szel le éle,

S nem kérdés, a Költő él-e?

Nem marad Frady atomból

Sok, ha inkvizítor tombol.

Haltól bűzlik Ház úr feje,

Nincs kegyelem, jeje-jeje!”

/Sakálsikolyú Sejhajné Sakkmattossy Skolasztika, segítségnyújtási sokkterapeuta/

„Nyuggerapó:

Én, ím így értekezem

Ejnye, Endre, sok volt a szesz,

Helytelen az, amit teszesz.

Tömegivel, kik néznek vajh?

Kikből száll ki dicső sóhaj?

Kinek hétköznapja így tel…,

Óhajlása ezzel betel...

Bár mindkettő ikesige,

Ősszel szép a Margitszige-

-t.”

„Szeszkazános Szupersziksó:

Mégis kinek a szige?

Ősszel szép a Margitszige,

De így marad tavaszig-e?

Vagy legalább kora télig,

Tök teljesen s nem csak félig?

Szent István Gimi nem ige,

Mégis ő a Margit SZIG-e?

Kinek SZIG-e szép, mint kastély,

Midőn nem áll tótágast éj?

Mégis kinek a szige tel’

Lassan, míg hó hőszigetel,

S nem borul hóember föl, de

Áztatja a szántófölde-

-t?”

„Frady Endre, amikor egy óvatlan pillanatában ráébredt, hogy tehetségtelenebb, mint éticsiga a rúdugráshoz kétségbeesésében a kezébe akarta temetni az arcát, de ehelyett nagy büdös páros lábfejjel pofán rúgta magát, és miközben átbucskázott a saját fején, felböfögte a versként megjelentetett betűhalmazt! Tulajdonképpen Pegazus húzta ekevas helyett házilag sufnituningolt kontár atombombával is lehet a költészet kertjében talajt lazítani, csak a végtermék lesz más! Nem kicsit, nagyon! Sir Winston Churchillhez hasonlóan Frady Endre sem ígér mást, mint vért, verítéket és könnyeket, csakhogy előbbi úriember ezt világháború esetére tartogatta, utóbbi viszont mindennapi elmeketrecbetevő falatként! Etessünk meg fele sok-sok falat ként, dugózzuk bele hermetikusan egy tablettás panccsal teli boroshordóba, majd időkapszulaként lőjük át visszamenő hatállyal réges-régen egy messzi-messzi galaxisba! Ott majd a lézerkardok színes fényében nézegetheti a kezét-lábát, miközben sírva-ríva vele lesz az Erő!” /Puzsér Róbert, kritikus és betanított Sith lovag/

„Szia Erő, jövök! Sztár, vársz?” /F. Endre, időkapszulautazó költőgigász/

„Jaj, ne! Ne már! Nem akarok vele lenni! Brühühü!!!” /a kétségbeesett Erő/

„Phhh-fhhh-phhh-fhhh… Nekem levágták kezem-lábam, mégse sírok úgy, mint egy nyafka jedimalac! Phhh-fhhh-phhh-fhhh… Ide nekem azt a Frady Endrét és csinálok belőle igazi sötét költőt! Ja, hogy már eleve sötét?! Na, de ennyire?! Visszalőni azonnal! Phhh-fhhh-phhh-fhhh…” /Darth Vader, sötét nagyúr/

„NEEEEEEEEEEE!!!” /az emberiség/