Emlékhatlan viharkabát
Szűrőjén nem jön, csak hab át;
Emlékhab a múltnak ködén,
Midőn ittam hűs söröd én.
Söröd emlékhabos hűje
Mondatta volt vélem: „Hű, jeee!
Ez aztán a habzó korsó!”
S emléket hány ifjúkor show.
Hej, emlékhányt söröm-pöröm,
Ifjan pálcával vert köröm,
Rossz válaszért tépett pajesz,
„Are you idiot?”-ra a „Yes!”...
Emlékviharkabát hasad
Oly zajjal, mit éhes has ad;
Nosztalgikusan, ám zordul
Múltba böffen s nagyot kordul.
„Aha, szóval te ittad meg a sörömet annak idején az építőtáborban, te hernyó! Én meg azt hittem, hogy a Csomádi Pityu volt és ezért őt lógattam fejjel előre a pöcegödörbe! Na, várj csak Frady, egyszer téged is megtalállak, oszt’ lesz nemulass! Előre megáshatod a latrinádat!” /Dr. Erőbarom Brúnó, vastagbélsebész és erőemelő világbajnok/
„Ööö… ki szeretném jelenteni, hogy én csak névrokona vagyok a fent említett illetőnek és különben is tényleg az a rohadék Frady itta meg a sör jelentős részét!” /Dr. Csomádi István, zugügyvéd és országgyűlési képviselő/
„Az obligát ’Mit gondolt a költő?’ kérdésre a válasz, hogy a világon semmit! Ez az ember vagy szimplán csak megtébolyodott, vagy teljesen eszméletlenre itta magát! Esetleg is-is! Anyám szerint annyit nem lehet inni, hogy valaki ilyen értelmetlen verset írjon, de ő szerencsére sosem látta az építőalakulat sorkatonáinak csavarlazítós arcszesz partiját. Mindenkinek javasolni tudom, hogy rázza ki az emlékeiből és temesse el a múltja legmélyére ezt a Fradyt! Illetve Fradytt! Múlt idő két t!” /Puzsér Róbert, kritkus/
„A divatjamúlt Petőfin és Aranyon edződött olvasó döbbenten áll a pszichedelikus pszeudo-kubizmusban panírozott, majd anti-entellektüelitásban abált XXIII. századi atomlíra múltra irányuló, azt elemi részecskéire szétbombázni kívánó emléktornádója előtt. Az önnön elméjét puzzle módján szerte szóró költő kétségbeesett rendrakási kísérletének látszólagos csődje éles ellentétben áll szinte mindennel, amit a saját jelentéktelen jelenébe ragadó világ valaminek hisz. A korát messze megelőző költőt a visszapillantó tükrében távolról üldözni látszó múltja háborgó révedésre készteti. Na, ennek vagyunk mi tanúi! Jó nekünk!” /Romlányi Lukrécia, magyartanár és Templom Egere Bisztró idényszakácsa/
„Az élesen él bennem, amikor az Úr kérésére Ádámot és Évát kizavartam az Édenkertből, de a ’Legyen világosság!’ előttről szinte semmire sem emlékszem. Lehet, hogy öregszem?” /Chuck Norris/
Súlyos anakronizmus költő úr! A régi szép… ööö az átkosban, amikor a tanárok még körmösökkel és pajeszcibálásokkal fegyelmezhettek, akkor nem angolul, hanem oroszul kellett tanulni! Ne keverje a sezlonyt a fakonttyal! Ez az Alzheimer-kórban tapicskoló delíriumos rémálom egyértelműen NEM ENG.!” /Törköly Tódor, a regnáló főcenzor kényszergyógykezelésének végéig megbízott főcenzor és egykori munkásőrparancsnok/
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emlékvihar. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: emlékvihar. Összes bejegyzés megjelenítése
2015. január 26., hétfő
Emlékviharkabát
Címkék:
emlékvihar,
hűs sörhab,
ifjúkor,
korsó sör,
körmös,
múlt,
pajesz,
show,
viharkabár
2015. január 22., csütörtök
Emlékvihar
A csak a kiváltságosoknak
fenntartott luxuskórház különszobájában fekvő férfi lassan
ébredezni kezdett. Az ablakban összehúzott vörös függönynek
köszönhetően a helyiség diszkrét félhomályba borult. A beteg
zúgó fejjel próbált magához térni. Hol vagyok? Mi történt
velem? Milyen nap van ma? Mióta fekszem itt? Kérdések törtek elő,
de görcsösen ökölbe szorított aggyal sem tudott válaszolni a
kérdésekre. Fel akart ülni, de a hirtelen erőfeszítéstől
leizzadva visszahanyatlott a vörös párnájára. Ekkor vette észre,
hogy minden vörös: a falak, a plafon, a bútorok, az ágynemű, a
pizsamája, de még az ágy melletti asztalon álló vörös vázába
állított rózsacsokor is. Összeborzadva behunyta a szemét…
Amikor ki tudja, mennyi
idővel később újra magához tért, egy erősen kipirosítózott
kalácsképű hölgy hajolt fölé rettenetes kölni bűzt árasztva
magából.
- Hát felébredtél végre
drágaságom?! – sikoltotta oroszul és hatalmas csókot nyomott a
férfi ajkára.
- Ki ez?! – gondolta
rémülten a férfi és megrázta a fejét.
- Nem ismersz meg, Joszif?!
Nem is mersz megkérdezni, hogy ki vagyok?! – bőgte el magát a
tenyeres-talpas asszonyság.
- Hát nem… - merengett
magában a férfi – De honnan tudok én oroszul? Ki ez a síró nő?
És ki vagyok én?!
- Ki vagyok én?! –
ismételte meg ezúttal már nem csak fejben, hanem élőszóban.
Ráadásul oroszul. A Krasznaja Moszkva felhőbe burkolt hölgy
zokogva átölelte rögvest eláztatva pizsamájának vörös
gallérját.
- Lehet, hogy nem is akarom
tudni? – gondolta ezúttal németül – Aha, ezek szerint németül
is tudok?
- Tudsz szívem, tudsz! –
szólt a nő, mintegy olvasva a gondolataiban – de a biztonságunk
érdekében ezentúl csak oroszul beszéljünk!
- Harasó! – egyezett bele
a férfi – de cserébe áruld el nekem, hogy ki vagyok én?! És ki
vagy te? Kim vagy te? Mert mit is jelent lenni és mi végre vagyunk
ezen a világon? Lenni, vagy nem lenni, az itt a kérdés…
- Ó, drága férjuram,
neked tényleg komoly a fejsebed! – sóhajtotta az asszony.
- Na, ettől féltem! –
borzadt el a férfi.
- Azért ne félj, még
rendbe jöhetsz! – nyugtatgatta az frissiben megismert feleség
totálisan félreértve a helyzetet.
- Miért, hajlandó vagy
válni? – kérdezte reménykedve az újdonsült férj.
- Hahahaha! Jól van, kis
mackóm! Látom, hogy mégse vesztetted el azt az aranyos
humorérzékedet!
- Nagy szükségem lesz rá!
– gondolta a maga számára még mindig ismeretlen férfi. –
Szóval… ööö… drágám, kik vagyunk mi?
A nő óvatosan körülnézett.
Csendet intett az ujjával, majd sürgős felszínességgel átkutatta
a helyiséget. Végül elégedett mosollyal leült az ágy szélére:
- Rendben van, nincs
egyetlen poloska se!
- Akkor mitől viszketek
állandóan? – kérdezte értetlenül a beteg.
- Hahaha, te örök bohóc!
– nevetett a nő, majd halk hangon folytatta – Most mindent
elmesélek neked. De jól figyelj, mert biztonsági okokból csak
egyszer mondom el! Ha másodszor is elmondanám, akkor meg kellene,
hogy öljelek! – mondta az asztalra téve a retiküljéből kivett
Kalasnyikovot.
- Mondd! Égek a
kíváncsiságtól! – legyintett a férfi.
- Te jelenleg Joszif
Visszarionovics Sztálin vagy, minden oroszok pártfőtitkára. Én
meg Nagyezsda, a feleséged. – kezdte a történetet Nagyezsda, de
Sztálin értetlenkedett:
- Hogyhogy jelenleg?! Miért,
korábban ki voltam?!
- Te vagy, vagy voltál, már
magam is keverem, szóval te vagy Adolf Hitler, a Harmadik Birodalom
führere! Én meg Eva Braun, a feleséged.
- Aha, ezek szerint én
mindkét verzióban a férjed vagyok! – majd magában motyogva
hozzátette – Cseberből vederbe…
- Tudok ám szájról
olvasni! – szólt emelt hangon Eva-Nagyezsda, és visszakézből
mellbe ütötte Adolf-Joszifot a Kalasnyikov puskatusával.
- Oké, oké! – szólt
vért köhögve a kétszemélyű férfi és nyögve visszamászott az
ágyra – Folytasd! Ígérem, nem szólok közbe!
- Remek! – szólt
mosolyogva a kétszemélyű nő és rúzsával gyorsan vastagított
egyet az amúgy sem ceruza vékony száján – Szóval ’44 végén,
amikor végre már te is beláttad, hogy a háborút elvesztettük,
az alteregódat, aki Bédolf Hitler, az te ütődött ikertestvéred,
szóval őt a helyedben hátrahagyva a szuper-elit kommandós
csapatod védelmében átszöktünk a Szovjetunióba. Itt titokban
megöltük Sztálint és a legjobb szovjet plasztikai sebésszel, aki
Lenint is balzsamozta, kicseréltettük a generalisszimusz arcát a
tiéddel. Az orvos szerint, akivel ezen információ birtokában
utána természetesen végeztünk, a műtét olyan jól sikerült,
hogy nem lesz szükség újabb beavatkozásra. Ez az arc lesz a
végső!
Sztálin-Hitler csak
bólintott, mert közbeszólni már nem mert. A kétrendbeli felesége
folytatta:
- Mivel már az első
világháború végétől az volt az álmod, hogy egyszer az általad
elfoglalt Moszkvában, a Vörös tér kétmilliós tömege előtt
mondjál beszédet, gőzerővel tanultál oroszul. Így nyelvi
problémád nem volt. Sőt, gyakran álmodban is a Moszkva parti
estéket énekelted.
- Не слышны в саду
даже шорохи… - kezdte könnyes szemmel dúdolni a férfi
és a dal hatására gátszakadásként zúdultak rá az emlékek. Az
agyában hirtelen olyan erős emlékvihar kezdett tombolni, amit csak
Nagyezsda és a vörös fal pofonpárja tudtak lecsillapítani:
- Ülsz vissza az ágyra, de
rögtön! Még jó, hogy itt minden vörös, legalább nem látszik,
hogy vérengzel! – mosolygott az asszony.
- Folytasd, kérlek! –
hörgött vérszegényen Sztálin, mire kapott két újabb hatalmas
pofont. – Nem a verésre gondoltam, hanem a történetre!
- Hahaha, drágám! Bocsi,
de félreértettem! A balesetedre emlékszel?
- Odáig megvan a kép, hogy
november hetedikén Sztrelcov marsall feltűzte a díszegyenruhám
bal mellére az Anyaföld Atyja kitüntetést, ám mivel mind a
harminc kilónyi érme a bal oldalamon lógott, felborultam… aztán
minden elsötétedett. Mi történt azután?
- Te lebucskáztál a
díszemelvényről, mire Sztrelcov marsall magát háromszor, három
különböző pisztolyból tarkón lőve öngyilkos lett és még
aznap minden régi fényképről vagy kiretusálódott, vagy valami
más régi elvtárs fejével helyettesítve kezdett szerepelni. A
kétmillió szemtanú most a Gulágon dolgozik, te hivatalosan
vadászaton vagy és a nép sztahanovista munkaversenyekkel próbálja
szebbé tenni az országot, mire visszatérsz. – mosolygott a bölcs
nő.
- Most bölcsnek hiszed
magad, de én átlátok a szitán! – ordította a falinaptárra
meredve Sztálin, majd a vörös telefont felemelve KGB ügynököket
rendelt a szobába – Nagyezsda feleségemet 1932 november 9-én
holtan találták a lakásunkban, ahol máig tisztázatlan
körülmények között lelőttem. Most 1955 decembere van, úgyhogy
te nem lehetsz a feleségem!
- Igen ám, de te sem vagy
az akinek mondalak, mert Sztálint 1953 március 5-én
patkánymérgezte meg Berija! Te sem lehetsz Sztálin! – üvöltötte
magából kikelve a megbilincselt álfeleség.
- Te sem?! –
értetlenkedett az egyik KGB ügynök – Hogyhogy sem?! Miért, ki
más nem lehet még Sztálin?!
- Miért? Se te, se én nem
vagyunk Sztálin! – felelte töprengve a másik KGB ügynök.
- Sőt, az emlékviharom
csendesedtével én is úgy sejtem, hogy én sem vagyok Sztálin. –
szólt az ál-Sztálin.
- Sőt, én sem! –
jelentette ki határozottan az ál-Nagyezsda.
- Jól van fiúk-lányok! Ha
senki se Sztálin, akkor most mindenki szépen visszamegy a maga
gumiszobájába. Öt perc múlva hideg zuhany, vacsora, majd
nyugiszuri és mindenki hajcsizik reggelig. Holnap pedig szétosztjuk
a vadonatúj karácsonyi kényszerzubbonyokat. Na, futás! –
üvöltötte Nyina főnővér, majd belülről bezárva az ajtót,
beszólt az ágy alá – Mássz elő, Bédolf drágám! Azt hiszem
itt az ideje megszerveznünk, hogy stikában Hruscsov helyébe lépj!
- Csak siessetek – lépett
be az erkélyablakon Cédolf Hitler – mert a plasztikai sebészem
már tűkön ül, hogy rám varrhassa Brezsnyev arcát!
Ekkor a nyitott ablakon át
betörve emlékvihar söpört végig a szobán és végleg
összekutyulta az idióta XX. század teljes történelmét...
Címkék:
Adof,
Bédolf,
Cédolf,
emlékvihar,
Hitler,
Joszif,
Kalasnyikov,
kitüntetés,
Nagyezsda,
Nyina,
Sztálin,
történelem,
XX. század
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)