A csak a kiváltságosoknak
fenntartott luxuskórház különszobájában fekvő férfi lassan
ébredezni kezdett. Az ablakban összehúzott vörös függönynek
köszönhetően a helyiség diszkrét félhomályba borult. A beteg
zúgó fejjel próbált magához térni. Hol vagyok? Mi történt
velem? Milyen nap van ma? Mióta fekszem itt? Kérdések törtek elő,
de görcsösen ökölbe szorított aggyal sem tudott válaszolni a
kérdésekre. Fel akart ülni, de a hirtelen erőfeszítéstől
leizzadva visszahanyatlott a vörös párnájára. Ekkor vette észre,
hogy minden vörös: a falak, a plafon, a bútorok, az ágynemű, a
pizsamája, de még az ágy melletti asztalon álló vörös vázába
állított rózsacsokor is. Összeborzadva behunyta a szemét…
Amikor ki tudja, mennyi
idővel később újra magához tért, egy erősen kipirosítózott
kalácsképű hölgy hajolt fölé rettenetes kölni bűzt árasztva
magából.
- Hát felébredtél végre
drágaságom?! – sikoltotta oroszul és hatalmas csókot nyomott a
férfi ajkára.
- Ki ez?! – gondolta
rémülten a férfi és megrázta a fejét.
- Nem ismersz meg, Joszif?!
Nem is mersz megkérdezni, hogy ki vagyok?! – bőgte el magát a
tenyeres-talpas asszonyság.
- Hát nem… - merengett
magában a férfi – De honnan tudok én oroszul? Ki ez a síró nő?
És ki vagyok én?!
- Ki vagyok én?! –
ismételte meg ezúttal már nem csak fejben, hanem élőszóban.
Ráadásul oroszul. A Krasznaja Moszkva felhőbe burkolt hölgy
zokogva átölelte rögvest eláztatva pizsamájának vörös
gallérját.
- Lehet, hogy nem is akarom
tudni? – gondolta ezúttal németül – Aha, ezek szerint németül
is tudok?
- Tudsz szívem, tudsz! –
szólt a nő, mintegy olvasva a gondolataiban – de a biztonságunk
érdekében ezentúl csak oroszul beszéljünk!
- Harasó! – egyezett bele
a férfi – de cserébe áruld el nekem, hogy ki vagyok én?! És ki
vagy te? Kim vagy te? Mert mit is jelent lenni és mi végre vagyunk
ezen a világon? Lenni, vagy nem lenni, az itt a kérdés…
- Ó, drága férjuram,
neked tényleg komoly a fejsebed! – sóhajtotta az asszony.
- Na, ettől féltem! –
borzadt el a férfi.
- Azért ne félj, még
rendbe jöhetsz! – nyugtatgatta az frissiben megismert feleség
totálisan félreértve a helyzetet.
- Miért, hajlandó vagy
válni? – kérdezte reménykedve az újdonsült férj.
- Hahahaha! Jól van, kis
mackóm! Látom, hogy mégse vesztetted el azt az aranyos
humorérzékedet!
- Nagy szükségem lesz rá!
– gondolta a maga számára még mindig ismeretlen férfi. –
Szóval… ööö… drágám, kik vagyunk mi?
A nő óvatosan körülnézett.
Csendet intett az ujjával, majd sürgős felszínességgel átkutatta
a helyiséget. Végül elégedett mosollyal leült az ágy szélére:
- Rendben van, nincs
egyetlen poloska se!
- Akkor mitől viszketek
állandóan? – kérdezte értetlenül a beteg.
- Hahaha, te örök bohóc!
– nevetett a nő, majd halk hangon folytatta – Most mindent
elmesélek neked. De jól figyelj, mert biztonsági okokból csak
egyszer mondom el! Ha másodszor is elmondanám, akkor meg kellene,
hogy öljelek! – mondta az asztalra téve a retiküljéből kivett
Kalasnyikovot.
- Mondd! Égek a
kíváncsiságtól! – legyintett a férfi.
- Te jelenleg Joszif
Visszarionovics Sztálin vagy, minden oroszok pártfőtitkára. Én
meg Nagyezsda, a feleséged. – kezdte a történetet Nagyezsda, de
Sztálin értetlenkedett:
- Hogyhogy jelenleg?! Miért,
korábban ki voltam?!
- Te vagy, vagy voltál, már
magam is keverem, szóval te vagy Adolf Hitler, a Harmadik Birodalom
führere! Én meg Eva Braun, a feleséged.
- Aha, ezek szerint én
mindkét verzióban a férjed vagyok! – majd magában motyogva
hozzátette – Cseberből vederbe…
- Tudok ám szájról
olvasni! – szólt emelt hangon Eva-Nagyezsda, és visszakézből
mellbe ütötte Adolf-Joszifot a Kalasnyikov puskatusával.
- Oké, oké! – szólt
vért köhögve a kétszemélyű férfi és nyögve visszamászott az
ágyra – Folytasd! Ígérem, nem szólok közbe!
- Remek! – szólt
mosolyogva a kétszemélyű nő és rúzsával gyorsan vastagított
egyet az amúgy sem ceruza vékony száján – Szóval ’44 végén,
amikor végre már te is beláttad, hogy a háborút elvesztettük,
az alteregódat, aki Bédolf Hitler, az te ütődött ikertestvéred,
szóval őt a helyedben hátrahagyva a szuper-elit kommandós
csapatod védelmében átszöktünk a Szovjetunióba. Itt titokban
megöltük Sztálint és a legjobb szovjet plasztikai sebésszel, aki
Lenint is balzsamozta, kicseréltettük a generalisszimusz arcát a
tiéddel. Az orvos szerint, akivel ezen információ birtokában
utána természetesen végeztünk, a műtét olyan jól sikerült,
hogy nem lesz szükség újabb beavatkozásra. Ez az arc lesz a
végső!
Sztálin-Hitler csak
bólintott, mert közbeszólni már nem mert. A kétrendbeli felesége
folytatta:
- Mivel már az első
világháború végétől az volt az álmod, hogy egyszer az általad
elfoglalt Moszkvában, a Vörös tér kétmilliós tömege előtt
mondjál beszédet, gőzerővel tanultál oroszul. Így nyelvi
problémád nem volt. Sőt, gyakran álmodban is a Moszkva parti
estéket énekelted.
- Не слышны в саду
даже шорохи… - kezdte könnyes szemmel dúdolni a férfi
és a dal hatására gátszakadásként zúdultak rá az emlékek. Az
agyában hirtelen olyan erős emlékvihar kezdett tombolni, amit csak
Nagyezsda és a vörös fal pofonpárja tudtak lecsillapítani:
- Ülsz vissza az ágyra, de
rögtön! Még jó, hogy itt minden vörös, legalább nem látszik,
hogy vérengzel! – mosolygott az asszony.
- Folytasd, kérlek! –
hörgött vérszegényen Sztálin, mire kapott két újabb hatalmas
pofont. – Nem a verésre gondoltam, hanem a történetre!
- Hahaha, drágám! Bocsi,
de félreértettem! A balesetedre emlékszel?
- Odáig megvan a kép, hogy
november hetedikén Sztrelcov marsall feltűzte a díszegyenruhám
bal mellére az Anyaföld Atyja kitüntetést, ám mivel mind a
harminc kilónyi érme a bal oldalamon lógott, felborultam… aztán
minden elsötétedett. Mi történt azután?
- Te lebucskáztál a
díszemelvényről, mire Sztrelcov marsall magát háromszor, három
különböző pisztolyból tarkón lőve öngyilkos lett és még
aznap minden régi fényképről vagy kiretusálódott, vagy valami
más régi elvtárs fejével helyettesítve kezdett szerepelni. A
kétmillió szemtanú most a Gulágon dolgozik, te hivatalosan
vadászaton vagy és a nép sztahanovista munkaversenyekkel próbálja
szebbé tenni az országot, mire visszatérsz. – mosolygott a bölcs
nő.
- Most bölcsnek hiszed
magad, de én átlátok a szitán! – ordította a falinaptárra
meredve Sztálin, majd a vörös telefont felemelve KGB ügynököket
rendelt a szobába – Nagyezsda feleségemet 1932 november 9-én
holtan találták a lakásunkban, ahol máig tisztázatlan
körülmények között lelőttem. Most 1955 decembere van, úgyhogy
te nem lehetsz a feleségem!
- Igen ám, de te sem vagy
az akinek mondalak, mert Sztálint 1953 március 5-én
patkánymérgezte meg Berija! Te sem lehetsz Sztálin! – üvöltötte
magából kikelve a megbilincselt álfeleség.
- Te sem?! –
értetlenkedett az egyik KGB ügynök – Hogyhogy sem?! Miért, ki
más nem lehet még Sztálin?!
- Miért? Se te, se én nem
vagyunk Sztálin! – felelte töprengve a másik KGB ügynök.
- Sőt, az emlékviharom
csendesedtével én is úgy sejtem, hogy én sem vagyok Sztálin. –
szólt az ál-Sztálin.
- Sőt, én sem! –
jelentette ki határozottan az ál-Nagyezsda.
- Jól van fiúk-lányok! Ha
senki se Sztálin, akkor most mindenki szépen visszamegy a maga
gumiszobájába. Öt perc múlva hideg zuhany, vacsora, majd
nyugiszuri és mindenki hajcsizik reggelig. Holnap pedig szétosztjuk
a vadonatúj karácsonyi kényszerzubbonyokat. Na, futás! –
üvöltötte Nyina főnővér, majd belülről bezárva az ajtót,
beszólt az ágy alá – Mássz elő, Bédolf drágám! Azt hiszem
itt az ideje megszerveznünk, hogy stikában Hruscsov helyébe lépj!
- Csak siessetek – lépett
be az erkélyablakon Cédolf Hitler – mert a plasztikai sebészem
már tűkön ül, hogy rám varrhassa Brezsnyev arcát!
Ekkor a nyitott ablakon át
betörve emlékvihar söpört végig a szobán és végleg
összekutyulta az idióta XX. század teljes történelmét...
