Kard és szerelem II.

Kard Kösztény az ifjú huszártiszt olyan, de olyan szerelmes volt a bájos Böszményi Butéliába, hogy ez az érzés teljesen vakká tette. Bamba vakságába észre sem vette, hogy fordítva ült a lovára. Csak lógott boldogan a ló hasa alatt, a fejébe szállt vértől veres arccal bárgyún mosolyogva, és az sem zavarta, hogy az állat minden lépésénél kobakon rúgta. Álmodozásából csak a tarkójára spriccelő langyos lóvizelet riasztotta fel. Körülnézett és meglátta Vitéz Böszményi Böhönc dandártábornok tótágast álló házát. Döntött:
- Hóóó! Most leszállok és megkérem a bájos Butélia kacsóját!
Bekopogott. Bentről borízű ordítás felelt:
- Ki az?!
- Kard!
- Ki?!
- Kard!!!
- Micsoda?! Kard ki kard?! – szakította fel az ajtót a dandártábornok és egy villámgyors szablyasuhintással levágta az ifjú huszártiszt lóvizelettől csöpögő orrszőrzetét. – Na, mondjad, miért ébresztettél fel az ebéd utáni szundikálásomból?!
- Én csak, én csak… az Ön lányát… a lánya kezét szerettem volna kérni…
- Mindjárt! – böffent az öreg és beviharzott a házba. Egy sikoly hallatszott és a dandártábornok már hozta is kifelé a bájos Butélia balkarját. – Tessék, itt van! Jó lesz ez, vagy hozzam inkább a másikat?
Kard Kösztény elkérte a kart és megvakarta vele a hátát. Elégedett mosoly öntötte el az arcát:
- Végre meg tudom vakarni a hátam közepét! De jó!
- Minek örülsz, te huligán?! – ordította az ajtón kiszaladó Butélia és megmaradt kacsójával hatalmas nyaklevest kevert le a másik kezével a hátát vakargató kérőjének. Nagyot toccsant az ifjú huszártiszt lóvizeletes arca.
- Ne legyél már félkarú tapló! – kiáltott rá a lányára egy hegyeset pökve a dandártábornok.
- Jó apuci, nem leszek! Ígérem, hogy megjavulok! – mondta Butélia és cuppanós puszit adott apja megenyhült tekintetére, majd a szemgolyót kiköpve a kérője karjaiba omlott…

Kard Kösztény aznap szerelemittasan ment haza, és ha a másnapi csatában leendő apósával egyetemben miszlikre nem szabdalták volna, akkor boldogan éltek volna, míg meg nem halnak. Így azonban csak ő élt boldogan, míg meg nem halt. Butélia viszont egyedül maradt, világgá ment és a világirodalomba fojtotta bánatát. Késői haláláig William Shakespeare, Lev Tolsztoj, P.G. Woodehouse, P. Howard és Henryk Sienkiewicz művészneveken alkotott maradandót. Utóbbi nevét sosem tudta helyesen kiejteni, de nem is akarta...
… És elközelített a vég. Amikor a százhuszadik születésnapján egy a térdei közé szorított borosüveg beszorult dugóját akarta kihúzni, az üveg nyaka képlékenyen megnyúlt, a bájos Böszményi Butélia pedig egyensúlyát vesztve kizuhant a vár legmagasabb tornyának ablakából, egyenesen a vizesárokban lubickoló krokodilok közé. A krokodilokat a kezében lévő nyúlt nyakú üveggel ugyan agyonverte, de amikor letelt a számára megszabott idő, hirtelen megboldogult, úgyhogy végül is boldogan halt, míg még élt.
A nyúlt nyakú borosüveget pedig a népnyelv azóta is butéliának hívja.