A szellem

Mákos Huba, a népszerű szobrászművész nekiveselkedett a friss agyagkupacnak. Hosszú idő óta először ott érezte magában azt a megfoghatatlan és kifejezhetetlen bizsergést, amit oly sokan csak ihletnek neveznek. „Itt vagy hát megint! Most valami hatalmasat fogok alkotni! Megformázom a Szépet!” Elégedetten és valami emberfeletti energiával kezdett bele a műbe.
Egyszer csak megcsörrent a telefon.
- Halló! Huba.
- Halló! Itt Dögkúti Lajos a Giccs KFT ügyvezető igazgatója. Akkor ugye mehetünk a mára ígért kerti törpékért?
- Nézze Dögvári úr, én most erre nem érek rá, most alkotom életem leendő főművét, a Szépet.
- Mákos úr! Figyelmeztetem, hogy ez szerződésszegés és ennek komoly anyagi…
- Fulladj meg! – ordította a szobrász és kivágta a telefont az ablakon.
Visszatért a Széphez, de a kezdeti bizsergés mintha kicsit alábbhagyott volna. Ennek ellenére rendületlenül tovább dolgozott és a bizsergés hamarosan nemhogy visszatért, de mintha még fel is erősödött volna…
Kopogtattak.
- Ki a nyavalya … Á, kezit csókolom Gubics néni… Mi járatban nálam ilyen magasan?
- Nézze fiatalember! Az előbb kinn sétálgattam a ház előtt, amikor a maga ablakából kirepült ez a telefon és pont a kis Fifi kutyám orra előtt esett le. Szegénykém ott helyben becsinált.
- Sajnálom! Itt egy kis WC-papír fájdalomdíjul, de most, ha meg tetszik bocsátani…
- Ezzel nincs elintézve ám a dolog fiatalember! A kis Fifi kutyuskám ugyanis…
- Rohadjon meg a Fifije, kezit csókolom! Hagyjon dolgozni, mert nem állok jót magamért! – üvöltötte és bevágta az ajtót.
„Hogy fogom így megalkotni a Szépet?” Sóhajtva nekilátott újra. Csodák csodája, a bizsergés újra előjött. A művész lázasan dolgozott. Határozottan körvonalazódni látszott a Szép.
A munka csendjébe hirtelen belejajdult a „Für Elise” a mobiltelefon interpretálásában.
- Szia Hubuci! Itt a te kis kócos Nyuszmuszkád csörizik a szolikából.
- Ó, hogy égnél rá a csőre, te sárkány! – ordította elvörösödő fejjel a művész és a mobilt hozzávágta a félkész Széphez.
A Szép hirtelen nagyon rondának tűnt Mákos Huba szemében. „Tönkretettétek !”- ordította hangtalanul és a szívéhez kapott, ahol egy bizonytalan szúró érzés kezdett elviselhetetlenül erőssé nőni. Mákos Huba szeme előtt minden elhomályosodott és a művész rázuhant a félkész Szépre.

A művész temetése után egy múzeumi küldöttség jött a műterembe, hogy Mákos Huba fellelt hagyatékából kiállítást rendezzenek. A kiállítás nagy sikert aratott. Az utolsó mű előtt az alábbi táblácska állt:
„A művész legutolsó alkotása, amelyet közvetlenül a halála előtt fejezett be. A sima, ellaposodott forma jól kifejezi azt a békés, derűs nyugalmat, mely mindig is körüllengte Mákos Hubát. Talán ez az az alkotása, amelybe leginkább bele tudta gyúrni a saját szellemét.”